Írta: Zápor György
Tél múlik, és az este nyolc. Egy olyan házban, ami konyha, a konyha szoba, a szoba kamra. Egy olyan házban, ahol asztal, meg három szék, vaságy, állványom lavór, és tüzelős sparhelt lakik. Meg egy ember, aki vagy legeltet, vagy ül, vagy fekszik, hallgatja a rádiót, és mást nem csinál. Hallgatja, hogy beszélnek, hogy zenélnek, vagy csak csendet adnak. A csendben dallam van, pont középen. A szünetjel. Erről lehet tudni, épp melyik csatorna szól a három közül, mert a szünet mindenhol más, a csend a sajátjuk, mind magának rögzítette.
Egy Vaskos, jegyet vesz, teljesárút, első osztályra, talán ablak mellé, bár azon a vonaton nincs helyfoglalás, csak érkezési sorrend, szóval megveszi, elrakja, megszámolja a visszajárót, zsebre vágja a pénzt, és elindul a peronok felé.
Egy Karcsú száll ki a taxiból, megvárja, míg a sofőr a vállára segíti a táskát, aztán csak áll és bámulja a pályaudvar mellé leparkolt autókat.
Egy kalauz lépked a szerelvény mellett, minden kocsi számát felírja füzetébe, és mikor végigér, elrakja a tollat a felső zsebébe, sapkáját a hóna alá csapja és bemegy a forgalmi irodába.
Egy Foghíjas tápászkodik fel elvékonyodott dobozpapír fekhelyéről, megissza a maradék bort a pillepalackból, kabátja zsebéből félig szívott csikket kotor ki, rágyújt, és megindul a várócsarnok felé vezető lépcsőkön.
Az előbbi Vaskos felszáll a vonatra, első osztályra, a teljesen üres kocsiban egy ablak melletti ülést választ, újságokat vesz elő, meg egy doboz sört, majd táskáját összezárja, rakja a poggyásztartóra. Elfoglalja helyét, menteirányban, ölébe veszi az egyik lapot, és bámulni kezdi a peronon mászkáló embereket.
Az előbbi Karcsú abbahagyja a bámészkodást, megkeresi a vonatot, amelyikkel utaznia kell. A legközelebbi kocsiba küzdi fel magát, első osztályra, gondolja, majd különbözetet útközben fizet. Táskáját az egyik ülésre ejti, lehuppan maga is, keresztbe rakja hosszú lábait, és a nyakában lógó telefonnal kezd játszani.
Az előbbi kalauz átveti vállán a táskáját, ellenőrzi, benne van-e a menetrend, megtapogatja a jegylyukasztót, aztán bekattintja a csatot. Elveszi sapkáját az asztalról, fejébe nyomja, és lassan kiballag az irodából.
Lehet a sparhelt mellett izzadni, hát izzad az ember, tapad rá a vászon, foltozza az ingét. Rakja a fákat, tömi a tüzet, gyantás fenyőt éget. Szereti ezt az illatot. Meg, hogy gomolyog a meleg körülötte, forr a víz a lábasban, és cseppek csurdogálnak a hideg falakon. A rádióból kiénekel egy esti szomorú.
Az előbbi Foghíjas beér a pályaudvarra, és a legközelebbi szerelvény felé veszi az irányt. Felkapaszkodik az utolsó vagonba, első osztályra. Csendesen botorkál, hátha talál valakit. Egy fejet pillant, indul felé, de két üléssel előbb egy másik utast vesz észre, aki telefonjával babrál. Őt szólítja. Belekezd mondókájába, hogy nincs semmije, és régen evett, meg beteg is, ám a kiszemelt fel sem néz, csak int a kezével, hogy lóduljon, nem ad semmit. A Foghíjas egy pillanatig némán bámul, aztán elfordul és a másik felé indul. Ott is megáll, eldarálja a szövegét, majd vár, és nézi az utas kezeit. A Vaskos egy marék aprót halász elő.
A kalauz megragadja az utolsó kocsi kapaszkodóját, rááll a legalsó lépcsőfokra, hátranéz, jön-e valaki, aztán, mikor konstatálja, hogy nincs több utas, emeli szabadon lévő kezét, jelez a forgalmistának, fellép a kocsiba és zárja az ajtót.
A vonat megrándul, az ülések előre indulnak, az utasok hátra, a Foghíjas estében, akaratlanul, a pénzt tartó kéz felé kap, és megrántja. Az érmék a levegőbe kerülnek, és lassan, nagyon lassan kezdenek aláhullani. Le a padlóig, onnan meg fölpattannak, egész az ablakokig, ott egy pillanatig várakoznak, aztán, mint az űrhajókban a súlytalan vízcseppek, szétúsznak a kocsiban.
Az adakozó és megajándékozott egyszerre fordítja fejét a repkedő pénzek felé, roggyantanak a térdükkel, aztán egymásra bámulnak, majd újra az érmékre, újfent rugóznak, megint néznek, és talán így táncolnának az idők, de legalábbis az utazás végeztéig, ám észreveszik, hogy a vagon harmadik utasa elrugaszkodik a padlótól, és a szálldosó pénzdarabok után veti magát. Szép haja lebeg mögötte, hosszú lábaival evez, kezeivel nyúl, egyre csak nyúl, hogy elérje a fémkorongokat. Akkor a két férfi is nekilendül, ugranak egy fejest, és vadul tempózni kezdenek, hogy megelőzzék a Karcsút.
És ott lebeg egy Vaskos, egy Karcsú, egy Foghíjas, na, meg a sok-sok aprópénz, de senkinek nem sikerül megkaparintania egyet sem, mert a pénzecskék minduntalan ellibbennek a markolászó kezek elől.
Ám a három utazó, mind boldogabban és mámorosabban repked, ablaktól-ablakig, padlótól-plafonig, és már egyre kevésbé a forintok után úsznak, mint inkább a saját gyönyörűségükre szálldosnak a vagonban. És lassan játszani kezdenek, Vaskos kergeti Karcsút, Karcsú cikázik Vaskos elől, Foghíjas meg magában úszkál, vagy hanyatt fordul, és csak lebeg, lehunyja szemeit, talán pillanatokra el is alszik.
A vízbe kell leveskocka, meg tészta, meg húskonzerv, és csak kicsit kell főzni, csak hogy átmelegedjen, aztán mehet a kutyának, mert a kutya így szereti, a kutya szeret boldog lenni, a kutya tudja, hogy amikor jó neki, az a boldogság, és a boldogságra lenne huszonhét szava, ha a kutya tudna beszélni. A kutya beszélne.
A kalauz, mikor a szerelvény kiér a pályaudvarról, megigazítja sapkáját, ahogyan mindig is szokta, ha jegyvizsgálatba kezd, köszörül egyet a torkán és benyit az utastérbe.
Abban a pillanatban, vége a repkedésnek, a három utas nagyot dübbenve ér talajt, csak a pénzérmék maradnak a levegőben a poggyásztartók fölött lebegve.
A kalauz már csak a feltápászkodásokat látja, gondol sok furcsát, ám mégsem kérdez rá a dologra, még csak egy megjegyzést sem tesz, hanem, ahogy előírás, kéri a menetjegyeket, bérleteket.
Elsőként a ruháját igazgató Karcsútól veszi át a kis papírdarabot, és rögtön látja, hogy az másodosztályra szól, ám rögvest kap is egy nagyobb címletű bankjegyet, hogy rendezze a különbözetet. Bólint, kikalkulálja a pótdíjat, nyugtát ír, pénzt számol, visszaad, jó utat kíván, és már az újságjait rendezgető Vaskostól kéri a bérletet, netalán menetjegyet, amit az, készségesen átad. Itt nincs hiba, kocsi osztály, kilométer stimmel, a kalauz bólint, elköszön, és a kabátja ujjait porolgató Foghíjastól tudakolja, - inkább csak a formaság végett -, jogosan utazik-e a szerelvényen, és ha igen, akkor milyen viszonylatban.
A kutya nincs a háznál, valahol csatangol, a birkák sincsenek a háznál, valahol körbeállhatják magukat, fújhatják a meleget egymásra, hogy ne fázzanak azokban a piszkos kabátokban, amiket rájuk gombolt a születés.
A Foghíjas a viszonylatot nem érti, inkább elmondja, hogy véletlenül maradt a vonaton, nem akar ő sehová sem utazni, és le is száll a következő állomáson. Ám a vasutas makacsolja magát, és mindenáron pénzt követel, vagy egy személyi igazolványt, hogy meg tudja írni a bírságoló cédulát, és kilátásba helyezi, hogy a szolgálati telefonvonalon, a legközelebbi megállóba rendőrt kér, hogy mire odaérnek, legyen, ki várja a potyázót. Az meg egyre csak hajtogatja, hogy nincs neki semmije, nem akar ő rosszat, és zavartan kerüli a kalauz tekintetét, mikor is megpillantja az érméket a levegőben. A szerencsétlen felnevet, megmenekül, túlél, átvészel, hisz az a sok aprópénz az övé, kapta, és biztosan elég a következő megállóig, csak össze kell szedni.
Elnézést kér, finoman félretessékeli az elképedt kalauzt és elrúgja magát a padlótól.
A másik két utas, nem akarván lemaradni, úgyszintén a zsákmányra veti magát.
Ott úszik Karcsú, szép haja lebeg mögötte, hosszú lábaival evez, kezeivel nyúl, egyre csak nyúl, hogy elérje a fémkorongokat.
Ott úszik Vaskos, vadul tempózva, hogy megelőzze.
Ott úszik Foghíjas.
A kalauz meg csak áll, nézi a súlytalanokat, akik már inkább civakodnak, és egymást ütlegelik a zsákmány miatt. Aztán megpróbálja lehúzni őket a levegőből, de nem bír a kapálódzó testekkel, sőt, néhány rúgás, ütés őt is eléri, hát jobbnak látja tisztes távolból figyelni a kalamajkát.
Azok ott hárman, meg egyre vehemensebben harcolnak, közben meg ordítva, visítva bizonygatják, hogy milyen alapon tartanak igényt a teljes összegre, amely továbbra is elérhetetlen számukra.
A birkák nyolcvanketten vannak, ők a tej, meg a gomolya, meg a ruha, meg a hús. És ők a barát, meg a gyerek, meg a szomszéd. A töltés felől jön a hangjuk. A rádió sugározza a mese előtti csendet.
A vasutas csak nézi a szálló, civakodó alakokat, és most először életében, semmi hasznát nem veszi a menetrendnek, zseblámpának, jegylyukasztónak, mert ilyen esetek nem szerepelnek a szabályzatban, nem szólnak hasonló történésekről a továbbképzéseken, nem mesélnek egymásnak efféléket, az éjszakai járatokon zötykölődve. Hát leveszi táskáját a válláról, szíjánál fogva megpörgeti a levegőben, és nagy tanácstalansága megnyilvánulásaként a torzsalkodók közé vágja.
A töltésen elcsurog egy vonat. Teher, sokvagonos, nehéz, sötét. Görgeti a zúzott köveken a zakatot. A birkák nézik, ahogy elgurul. Aztán felkaptatnak a sínekhez, hátha megvárja őket, és ha megvárja, hátha meleg, és puha, mint ők.
A táska, anélkül, hogy valakit is eltalálna, az egyik ablaknak vágódik, és apró szilánkokká töri annak üvegét, aztán továbbrepül, ki a szabadba, a töltés fölé és követni kezdi a vonatot. A pénzérmék, meg a civakodók legnagyobb megrökönyödésére, szintén kilibbennek az ablakon, és a vonat mellett lebegnek tovább, egy csöppet sem lemaradva a szerelvénytől.
A vasutas, úgy érzi, hogy mégiscsak sikerül megálljt parancsolnia. És már indulna az ajtó felé, otthagyva egy Vaskost, egy Karcsút, egy Foghíjast, mikor is körbefogja a potyázó, a különbözetes, meg a teljesárú, és ősösztönös egyetértésben ütlegelni kezdik. Verik ököllel, karmolják körömmel, rúgják térddel, tapossák cipővel, és közben üvöltenek, hörögnek, sivítanak, mert az a szerencsétlen elvette tőlük a lehetőséget, hogy győzzenek, hogy megszerezzék jussukat, mit mindegyik sajátjának gondol, és mert elvette tőlük az okot, amiért egymást verhették.
Aztán abbamarad az ütlegelés, a vérző kalauzt felemelik a padlóról, rálökik az egyik ülésre, egymásra néznek, megragadják, emelik, a kitört ablakhoz viszik, és kidobják a kocsiból.
Vacsorál a kutya. A rádióban bóbiskol az elem.
És ott lebeg a vonat mellett, egy marék aprópénz, egy kalauztáska, oldalán a jegylyukasztóval, meg egy vasutas, aki vérző fejét törölgeti egy zsebkendővel, teljesen természetesnek véve az ilyetén megmenekülést.
Bentről, meg hárman ordítanak, hogy hozzá ne merjen nyúlni a pénzhez, és az öklüket rázzák, a vagon falát csapkodják tenyerükkel, de elhagyni a kocsit nem elég bátrak.
A kalauz, győzködésbe kezd, hogy segítsék vissza a kocsiba, hisz, ő tulajdonképpen a szerelvény tartozéka, neki bent kell lennie.
De a fene sem figyel rá, inkább azon ügyködnek, hogy közelebb jussanak a pénzhez, ezért derékig kihajolnak a vonatablakon. És már-már úgy látszik, sikerül elérni, amit akarnak, ám a vasutas valamiképp hamarabb, tán, mert rájött a repülés technikájára, vagy, mert szakmájához ez is hozzátartozik, szóval kicsivel előbb ér oda, és elkezdi begyűjteni az érméket, melyek készségesen engedik magukat megfogni.
Mire azok hárman ráeszmélhetnének, mi történik, a kalauz, a táskáját is megszerezve, a teljes összeggel a zsebében, önerejéből belendül a vagonba.
Gyűlölettel merednek a jegyvizsgálóra, aki még zihál a megpróbáltatások után. Egyszerre mozdul mind. És ott hadakozik egy teljesárú, egy különbözetes, egy vasutas a sok-sok aprópénzzel a zsebében, és nyüszít egy potyázó.
A mozdony csak a hatvanegyedik birka előtt tud megállni, a többit elnyeli, mint egy kígyó. És fekete a vér a kerekein, fekete a síneken, fekete a húsokon. Este van. Megáll a vonat.
És a kocsiban egymásra borul egy teljesárú, egy különbözetes, egy vasutas a sok-sok aprópénzzel a zsebében, és egy potyázó. A kalauz hivatalból, a többiek kíváncsiságból hajolnak át az ablakon. De csak csendet látnak. A vasutas leszáll, zseblámpázza a síneket, lát feketét, lát csontokat, lát szemeket. Elszisszen a vonatból a levegő, megy a birkalelkek után.
Az ember hall vonatot, hall fékeket, aztán hall csendet, az égő fák sem ropognak. A rádió elhallgatja a híreket.
És a sínek mellett lebeg egy teljesárú, egy különbözetes, egy vasutas a sok-sok aprópénzzel a zsebében, és egy potyázó. És látják, hogy a sötétből kibóklászik egy ember, és látják, bemászik a vonat alá, és hallják, mond neveket, meg mond szitkokat. És hajlanak, hogy lássák, és látják, hogy előveszi a kabátból a rádiót, cseréli az elemet, kapcsol.
És nézik, hogy sír az ember, hogy simogatja a hunyt szemű fejeket, hogy illeszti a lábakat, hogy forrasztja a sebeket, és egy kutya tereli az újbárányokat, és azok körbeállják a régieket, és körbeállják magukat, körbeállják a kutyát, az ember meg kibújik a kerekek közül.
A rádió ad egy kis szünetet, a rádióból kiorgonál az esti szomorú.
És a vonat elgurul. És otthagy a sínek közt egy vasutast, egy Vaskost, egy Karcsút, egy Foghíjast, meg apró kerek pénzeket.
És egyszerre ott lebeg egy kalauz, egy Vaskos, egy Karcsú, egy Foghíjas, na, meg a sok-sok aprópénz, de senkinek nem sikerül megkaparintania egyet sem, mert a pénzecskék minduntalan ellibbennek a markolászó kezek elől.
Ám a négy otthagyott, mind boldogabban és mámorosabban repked, és már egyre kevésbé a pénz után úsznak, mint inkább a saját gyönyörűségükre szálldosnak a sínek felett. És lassan játszani kezdenek. Vaskos kergeti Karcsút, Karcsú cikázik Vaskos elől, Foghíjas, meg a kalauz magában úszkál, vagy hanyatt fordul, és csak lebeg, lehunyja szemeit, talán pillanatokra el is alszik.
És az embert körbeállják a birkák, azokban a piszkos kabátokban, amiket újfent rájuk gombolt a születés. Lehelnek meleget.
És nagy csend van, és nagy szünet.
És a rádióból kiorgonál az esti szomorú.
(Ha nem működik a Like, a Megosztásra kattintva az ismerősök tudni fogják: Tetszik.)
