Hallottam jó néhányszor, olvastam is róla az újságban, mégsem hittem el, hogy valamikor elkezdik. Maga a megváltoztathatatlan poshadt állandóság, amióta ismerem, és ismerem, amióta megvagyok. Több, mint egy évtizede történt. Megálltam autómmal Tunyogmatolcsnál, kiszálltam és feltettem a lábam a kerékvetőre, úgy néztem alá. Hát mégis kotrik a Hótszamost.
Messze tőlem, talán 7-800 méterre komótos monotonsággal dolgozik a parton a gép A merítőkanál ugyan pihen, de a parton már ott a kikotort iszap, gyökér, nád... Más ide nem is látszik. Nem kotrik, hanem kotorják, javítom ki magam. És Holt-Szamos, írom most újra le helyesen immár. Nagyanyám falujában, Fülpösdarócon hallottam így mondani: kotrik a kürtőt. A kemence kéménye a kürtő, azt lepte be sok sütés után belülről a korom.
Véget érni nem akaró nyarakat töltöttem ott, az azóta félig kihalt kis faluban. A kert egészen a Holt-Szamosig ér, oda mentem le néha pecázni. Akkor még megvolt a somfa, és a meggyfák sem eresztettek macskacsipát. Az pedig senkinek sem tűnt fel, hogy a Szamos holt, nem vetődött arra egy lélek se.
Még élt Daróc. Nagyapám erős, nagytestű ember volt. Még egy negyedszázadig nézhette a tsz-be bevitt gyümölcsösét a nagy kollektivizálás után. Azt a napot is megérte, amikor kihúzgálták a fáit. De az én boldogságos gyermekkorom arra az időre esett, amikor a csemetéket telepítették. Egyszer levitt az öreg a homokhordóra, a Szamos palajára. A cigányok gyékényt gyűjtöttek az iszapos vízben. A meder széle posványos, és ahogy kijöttek, a lábuk szárára ragadt a kék anyag. Az eltört csigaházak véresre marták bőrüket, és a nagy botladozásban kirugdosták maguk előtt a nádtorzsákat. Hófehér, gömbölyű törzsű márvány tőr a nád tarackja.
Meresztgetem a szemem, vajon van-e nádtorzsa a kotrógép által kirakott, áporodott iszapban? Mennyi romlottság dermedt bele az elmúlt évtizedek alatt? Még a vizet is megmérgezte. Pedig annak sima tükre önmagát is feláldozta, hogy eltakarja. A bűzlő szigetek azonban itt-ott már végleg fedetlenek maradtak. Ha volna, se látszana ilyen messziről a lom – törődök bele. Nagyanyám liliomai voltak olyan fehérek, mint a nádtorzsa. Pályatársam szép írásából tudom, hogy a Rétközben régenében kenyeret sütöttek a szegény emberek, nagy szükségben, a kiszárított, tápanyagban gazdag víz alatti mannából. Mi is nagyon szegények voltunk akkor régen, pedig nagyapám kulák lett. Annak ellenére, hogy a kommunistákhoz húzott. Nem tudtam mit jelent ez a szó, de gyakorta beszélgettek róla a családban. Majd ha megnősz, megtudod – legyintettek szelíden nyakon, én pedig kimentem nagyanyám gyönyörű virágoskertjébe, ahol tavasztól őszig illatozott minden. Nagyapámnak kihallatszott a hangja. Szidta a pártot, mert apámat kizárták belőle. Azért, mert anyám kuláklány volt.
Én álltam a szomszéd ház kerítéséig érő eresze alatt, és hallgattam a cserép alól szüremlő apróveréb-csipogást. Pontosan emlékszem, és az azóta eltelt évtizedekben is gyakran eszembe jut: ekkor fedeztem fel, hogy lélegzek. Nagy hatást tett rám. Csak álltam és merengtem, amikor apám kijött. Elmentünk a tyúkól fedeléhez nádmézet szedni. A tavalyi nádból egymás után húztuk ki a sárral betapasztott végű szálakat. Apám óvatosan kettévágta, és előtárult a két-három lezárt sejt. A körmével kipiszkálta a dongótojást, és nézte, milyen jóízűen eszem a nádban maradt virágport. Teljesen feldúlta a nádtetőt, pedig nagyapám már egyszer rászólt miatta.
Aztán visszamentünk a ház elé, ahol anyám könnyes szemmel beszélgetett az öregekkel. Anyám ekkor azt mondta: húzd le a szandálodat kisfiam. Engedelmesen kicsatoltam, és örültem, hogy mezítláb lehetek. Meleg volt már, a többi gyerek sem hordott lábbelit. Apám felvette a pár szandált, és átment vele a gépészékhez. Azt mondta, estére itt lesz. A szandált soha nem láttam többet, mert ezért kapta meg apám a biciklit arra a napra. Azon a napon – úgy hallotta apám – zsír volt Szalkán.
Én kiscsikóként rohangáltam a frissen gereblyélt ágyások között. Csak délután hiányzott a szandálom, mert a vízparton megszúrt a partra sodródott léha-sulyom.
