Írta: Balogh Géza
Az ember nem mindig azért megy a Tiszára, hogy halat fogjon. Néha egyszerűen csak nézelődni akar. Bambulni. Vagy ahogy a régi pipatórium-tulajdonosok mondanák: bámulni magunkbul kifele.
A múltkorában én is ezt tettem – ültem a parton valahol Milota alatt, s bámultam kifele magambul. Álmos vasárnap délelőtt volt. Az égen ökörnyál úszott, meg harangszó, valahol a füzesben fakopáncs dobolt, mikor a túlparton váratlanul felbukkant egy állat. Az előbb még nem volt sehol, most meg ott ugrált a köveken.
Macska lenne vagy mókus? – tűnődtem, de nem lehetett egyik se. A macska fél a víztől, a mókus pedig kisebb, bár az egyáltalán nem tart a víztől.
Az a valami se félt. Szélsebesen cikázott a parton, néha megtorpant, villámgyorsan a folyóba csapott, majd repült megint. Nyestre vagy még inkább nyusztra gyanakodtam. Pár éve szinte pontosan ugyanott már szemtanúja voltam, hogyan vadásznak a parton. Csónakkal csorogtunk lefele, mikor egy sárga torkú nyusztot fedeztünk fel a bokrok előtt. Öt méterre úszott el mellette a ladik, de ránk se hederített. Ült egy nagy, lapos kövön, s pofozta a vizet. Kishalra, vagy valami nagyobb bogárra vadászott.
Az én mostani állatom is ugyanezt tette. Ám egyik pillanatról a másikra eltűnt a szemem elől. Bosszankodtam, hogy nem hoztam magammal a távcsövet, mikor mintha valami loccsant volna a vízben – s mintha valami kis élőlény elindult volna felénk. Az őszi egerek rajzolnak ilyen V alakú csíkot a vízen – csak hát azok sokkal lassabban araszolnak. Ez viszont, akár egy kis rakéta. És kisvártatva már egy aprócska fejet is látok, ami jön, mintha csak zsinóron húznák. Ügyet se vet az erős sodrásra, szinte merőlegesen úszik át a folyón.
Kíváncsian állok fel, de bár ne tettem volna, mert ekkor a kis állat észrevesz, s megfordulni látszik. De aztán felméri a terepet, s látja, hogy az innenső part már sokkal közelebb, mint a túlsó, folytatja hát az útját. Csak egy kicsit srégen, hogy minél messzebb érjen tőlem a partra. De rajtam nem fog ki, szaladok, hogy közelebb legyek hozzá – aztán elrestellem magam. Bele akarod fullasztani szegényt a vízbe? Megállok hát, s várom, hogy a szárazra érjen. Ki is lép onnan, s megrázza a bundáját – egy szép, nagy fehér hasú hermelin. Aztán uccu neki Magyarország! Pillanatok alatt eltűnik a bozótban, én meg állok bambán, s tűnődöm, vajon mitől csábítóbb a Tisza innenső, mint a másik partja.
De hát ez csak afféle emberokoskodás, honnan tudhatnánk mi, hogyan gondolkodik egy hermelin. Ami olyan, mint egy menyét, csak háromszor akkora, és nagyon ritkán kerül a szemünk elé. Ugyanis éjjel mozog főleg, de akkor a fél vármegyét végigkóborolja. Rágcsálókra, gyíkokra, madárfiókákra vadászik, de ha nagyon éhes, nem veti meg a nagyobb rovarokat se. Európában mindenütt ott van, ám furcsa módon a Földközi-tenger vidékét kerüli. Védett ugyan – tízezer forint az eszmei érteke –, s ritka, a legtöbb ember mégis egészen biztosan találkozhatott vele. Ha másutt nem a mesékben, ahol a hatalmas királyokat majdnem mindig hermelinpalástban ábrázolják.
Valamikor nem is viselhetett más hermelinbundát, csak a püspökök, meg az uralkodók. Ez is mutatja, milyen értékes a bundája, ami nyáron barna, de télire gyönyörű sárgásfehér színt ölt. Roppant ügyes, és tengernyi ésszel megáldott jószág, így aztán tudja, tőlünk semmi jóra nem számíthat. Kerüli is a találkozást, így nagy szerencse kell, hogy lássuk. Legfeljebb este, mikor kezdi, meg hajnalban, amikor végzi a barangolást. Ezért is hívják némely helyen hajnalicskának.
Találó, bár az az érzésem, nem mindenki adna neki ilyen kedves nevet. Az biztos nem, akinek meglátogatta már a baromfiólját. Lehet, hogy Ukrajnából is ezért kellett menekülnie?