Írta: Molnár Péter
Annyira jellemző ez is. Te mindig az ilyen kopott, olcsó helyeket szeretted, ahol savanyú a termoszból öntött kávé és langyos a sör. Ahol térdmagasságban áll a kihűlt cigarettafüst, és fojtogat az ázott kabátok szaga. Ötven éve ismerlek és negyven éve futunk össze időnként. Régen, amikor még barátok voltunk, megvolt a tér sarkán a Mátra. Az is, milyen lepusztult csehó volt, istenem! Borzas fejű józsefvárosi suhancok voltunk, akkor mindegy volt. Neked ma is az. Emlékszem a szobádra, az se volt különb. Jagger, meg Hendrix, és az életnagyságú poszter a két polc közé kasírozva a falra – Lenin elvtárs sapkában, öltönyben, mellénye zsebéből kilóg a Pravda. Meg az ecsettel kékre mázolt koloniál szekrény, rajta a sváb virágminták. Azt mondtad, eklektikus.
Három éve nem láttalak. A kíváncsiság hozott ide, meg a hangod. A megtört, fásult hangod, ahogy kértél, halkan, majdnem könyörögve. Furcsa volt, mert mindig pörögtél, hadartál és röhögtél, új ötlet, nagy lehetőség, út a kitöréshez. Egykedvűnek se éreztelek soha, nemhogy fásultnak. Kérni se kértél soha, kinyilatkoztattál. Ha azt mondtad: gyere, itt vagy ott találkozzunk, úgy hangzott, mint eldöntött dolog. Az is volt. Te eldöntötted. Mit számított, mit szeretne a másik?
Én kértelek egyszer. Sőt, könyörögtem. Fütyültél rá. Rég volt, nagyon rég. Mikor is? Hány éve árultál el? Harminchét éve nem vagyunk barátok. Én törött térddel feküdtem az ORFI-ban, mozgásképtelenül. Te pedig leutaztál Sopronba. Nem jönnék elő ezzel, de hideg van, fázom és nyomaszt ez a hely. Arra a mocskos pályaudvari kocsmára emlékeztet. A restire, ahol elmondtad, mit tettél. Nem, ez nem igaz. Mert nem mondtál el mindent, nem az egészet és nem úgy, ahogy történt. Csaltál a játékban, szemérmetlenül. Amikor kiderült, azt mondtad – szerelemben, háborúban nincs szabály. De te nem elszeretted tőlem Évát. Te elcsaltad, elloptad. Orvul, tisztességtelenül, neki is hazudtál, mindenkinek hazudtál.
Feleségül vetted, az mentett meg. És az, hogy szépen éltetek. A tenyereden hordtad, imádtad, istenítetted. Tudom, mondták. Mások. Te soha nem beszéltél a házasságodról, a gyerekeidről, arról, hogy… Hagyjuk, mindegy. Mégiscsak nevetséges, hogy ülök itt, ebben a jégveremben, ahol tócsákban áll a hólé a hideg kövön, egyik cigarettáról a másikra gyújtok és a fejedre olvasom a bűneidet, holott még itt sem vagy.
Elterveztem a mondandómat. Most nem lesz kibúvó, nem lesz könyörület. Elmeséled végre kettőtök közös életét, onnan kezdve, hogy leutaztál hozzá, amíg én kórházban voltam. Hazudtál neki. Azt hazudtad, hogy külföldre mentem, pedig…
Ez volt a legnehezebb. Ágyhoz kötve, az operáció után. Nem mozdulhattam. Anyámat nem kérhettem meg, hogy írjon levelet, arra sem, hogy postára adja, amit én írtam. Jöttek volna a kérdései, anyámat nem lehetett becsapni, mindenben azonnal meglátta a lényeget. És én, mit mondhattam volna? Mit?
Hat hétig feküdtem a műtét után. Végül kiengedtek, a bal térdem nem hajlott, jártam gyógytornára, kínlódtam, közben egyik levelet küldtem a másik után. Meg táviratoztam, végül már naponta. Egyik sem jutott el a címzetthez, mert akkor már veled volt Almádiban.
Leutaztam, a lakás zárva, az anyjától tudtam meg, hogy Szárszón nyaral. Ez is a te műved volt, tudtad, hogy keresni fogom. Almádiban voltatok, én meg két napig bolyongtam Szárszón.
Emlékszel, amikor egy évvel később egymásba botlottunk, abban a mocskos és sötét, pálinkaszagú restiben? Ott vallottad be, hogy egymásba szerettetek. Csak azt nem mondtad el, hogy hazudtál neki, nekem, az anyjának, magadnak. Mindenkinek. Mert szerelemben, háborúban nincs szabály, ugye?
Most megtudod az igazat. Most elmondom majd, hogy amikor évek múlva találkoztunk, a szememre vetette, minden az én hibám, mert nem szóltam róla, hogy disszidálok. Én meg csendben bámultam magam elé. Akkor kellett volna… Akkor kellett volna elmesélnem mindent. Mesélni a kórházról, arról, hogy hányszor kerestem, hány levelet írtam. Arról, hogy bevonultam, két év múlva leszereltem. Arról, mennyire aljas voltál. Én hallgattam. Nem árultalak el. A mai napig abban a hitben él, hogy itt hagytam, külföldre szöktem és négy év múlva jöttem haza. Pedig akkor mentem el.
Bámulom magam előtt, a sörfoltos asztalon a félig telt hamutartót, és elönt a büszkeség. Ez az én elégtételem. Most szembesítelek az aljasságoddal, önmagaddal. Aztán a szemedbe vágom – én nem árultalak el!
Csak akkor vettelek észre, amikor leültél velem szemben a piros műbőr huzatú székre. Sápadt vagy. Alig hallottam, amikor száraz, rekedt hangon köszöntél. Sápadt vagy, sovány és szürke, szürke a bőröd, a hajad, a szemed. Bámulok utánad, amikor a pulthoz mész, hozod a söröket, meg a két Unicumot. Mennyire jellemző ez is! A rohadt önzésed. A nagy egó, a magabiztosság. Szarsz rá, mit szeretne a másik, te sört és Unicumot iszol, legyen jó nekem is. Régen is ezt ittad, mindig ezt ittad, most is ezt isszuk. Összerándulok, savként marja a torkom a gyűlölet. Unicum és sör. Ez képviseli a megvadult világban a folytonosságot. Felém emeled a likőrös poharat és lehajtod a sötétbarna italt. Várom, hogy rátölts gyorsan a sörből, ahogy mindig. Várom, hogy elkezdjük végre. Hogy meggyötörhesselek. Nem hallom, amit mondasz, mert zaj van, és te suttogsz.
- Bocsáss meg, nem értettelek.
És akkor kiszakad belőled a mondat a zokogással együtt: - Meghalt!
Nem tudom mikor és hogyan ugrottam melléd, mikor öleltelek át. Érzem ahogy rázkódsz, egész tested remeg. És állunk a hidegben, állunk a lepusztult kocsma közepén, és öleljük egymást.
