Írta: Szőke Imre
Nem tudom, mi a művészet, szerintem én csak azért írok, hátha szebb lesz tőle az arcom. Illetve nem csak, de a többi okom se sokkal kézzelfoghatóbb a művészet szempontjából. Egyesek szerint talán nincs egyenes összefüggés az arc szépsége, és az írás között, én úgy vélem, az ő arcukon is sokat változtat, ha gúnyolódnak, vagy állandóan szerelmesek, vagy SS-egyenruhába öltöznek otthon, vagy belevetik magukat a reklámok világába, mert jól akarnak élni.
Tegnap az utamba sodort a sors egy férfit, aki gyűlöli Svájcot.
− Gyűlölöm Svájcot! − hajtogatta a Hintalóban, szinte irigylésre méltó hévvel.
− Svájc egy kalózállam! − tette hozzá mindannyiszor, s ez a mindannyiszor egy tucat alkalmat jelent legalább. Közben átnyújtott nekem egy elegáns névjegyet, ami azt bizonyította: nem beszél a levegőbe, svájci cégeknek dolgozik kommunikációs tanácsadóként.
Nem tudom, mennyit változtat egy ember arcán, ha tartósan gyűlöli Svájcot. De megpróbáltam elképzelni, amikor az általa képviselt cégeknek a következő kommunikációs tanácsot adja: „Szégyelljétek magatokat!” Aztán zsebre vág egy rakás pénzt.
László barátom általában pontosan tudja, mi a művészet, és nem csak tudja, de szereti is. Az arca egész jó állapotban van. Vagy azért, mert a művészet finom kezekkel dolgozik rajta, vagy azért, mert eleget éhezett és meditált ahhoz, hogy ne tudja elrontani. És amikor a Bródy Kávéházból a Hintaló felé tartottunk, már előre mesélt nekem erről a férfiról. Kurvára tehetséges, mondta, képzeljem el! Annak idején írt egy könyvet, amivel szinte berobbant az irodalomba, de azóta semmit. Beszédíróként kezdett dolgozni politikai pártoknak, rettentő összegeket keresett, vett magának egy irdatlan nagy házat, úszómedencét, utcát, nem is tudom.
− Egyszer együtt buliztunk – mesélte László –, és ő a buli kellős közepén félrevonult, mert meg kellett írnia egy beszédet. Átment a másik szobába, ültő helyében legépelte, elküldte interneten, fél óra volt az egész. Amikor visszajött, összecsapta a kezét, és így szólt: „Egy milla!”
Nagy ajándék a tehetség. Ki róhatná fel bárkinek is, ha él vele? És ez a férfi, aki annak idején szinte berobbant az irodalomba, azután milliókat kereső beszédíróvá küzdötte fel magát, most itt ült közöttünk a Hintalóban, bő farmeringet, fehér nadrágot és sarut viselt, egymás után itta a barna söröket, és gyűlölte Svájcot. Óriási sztorikat vezetett elő, és tele volt ötletekkel, hogyan lehetne megszégyeníteni a kibaszott manipulatív médiát. Persze, nem ő hajtaná végre, hanem majd László, aki most kezdi reaktiválni magát, mint bodyart-performer. Számára is épp időszerű volna egy igazi nagy dobás.
Nem tudtam tovább figyelni, elkalandoztak a gondolataim. Makacsul és állandóan a házunkba újonnan költözött családra gondoltam, és reméltem, elég késő van már, hogy ne üljenek kint a gangon, amikor hazaérek. Amióta először láttam őket: nagyanyát, anyát, és a közöttük babakocsiban pihenő kisfiú arcát, azt a hihetetlenül furcsa, torz arcot, ettől rettegek. Mit kellene tennem? Hogyan kellene köszönnöm? Az egyetlen, amire képes vagyok: úgy tenni, mintha nem vettem volna észre. Nem nagy teljesítmény. És ehhez semmi köze Svájcnak.
(Ha nem működik a Like, a Megosztásra klikkelve az ismerősök tudni fogják: Tetszik)
