Írta: Karádi Zsolt
A kukába kidobott gumikesztyűket csak másnap veszem észre, amikor visszahozom a jegyzőkönyvet, noha az előző délelőtt is feszülten figyelek, van időm, csaknem két órát járkálok föl-alá, miközben húsz-huszonöt percenként érkeznek a szürke Barkasok, újabb és újabb szállítmánnyal, a fuvarosok komótosan szállnak ki, fiatalok és jól tápláltak, farmert hordanak, meg pólót, kinyitják a jármű hátsó ajtaját, feltárul a kocsi gyomra, amelyből az izmos, szótlan férfiak előhúzzák a koporsókat, P. János, élt 52 évet, F. Józsefné, élt 71 évet, a rakománnyal belépnek az épület előterébe, csengetnek, megjelenik a hiányos fogazatú boncsegéd. a rézsútosra nyitott ajtószárnyak mögül kilátszik egy barna és egy szürke ruhás halott lába, a bokánál azonosítási cédula, a leadott két tetemért cserébe a szállítók fehér selyemmel bélelt koporsóaljakban kihozzák S. Károlyt, élt 82 évet, F. Mihályt, élt 59 évet, a fehér leplek áttetszően fedik el a nejlonba csomagolt testeket, az egyiknek még a barna kalapja is a fején, megtelnek az autók, tompán döndülnek a pléhajtók, gázt ad a sofőr; csak másnap veszem észre, hogy a bejárattal szemközti hatalmas barna ajtón valaha az állhatott: HALOTTAS KAMRA, amelynek oldalában két fehér csővázas, bádogfedőkkel ellátott négykerekű tolókocsi vesztegel, a csöveken itt-ott sötétvörös, elmaszatolódott vérfolt, a földön több helyütt a kőre fröccsent vércseppek halványodó nyomai, valami megfejthetetlen, megmagyarázhatatlan és hasonlíthatatlan bűz terjeng, émelyítő, halottügyben tessék csengetni, olvasható a falon, közben hallom, odabent valamit tolnak, rekedtes dörrenés, mintha fémtárgyakat ejtenek üveglapra. nem akarok arra gondolni, mi történik most, szikék, csipeszek, fűrészek csattogása, reccsen a borda, a merev izmok talán már újra fölengedtek. odakinn serceg a napfény, a boncmester fölhasítja a szívet, heveny balkamra-elégtelenség, ismét kocsi kanyarodik a bejárat elé, az emberélet újabb romeltakarítói szikárak, csontosak, durva szürke kesztyűt húztak, némák és sötétek, az idősebbik maga is mint egy múmia, arca merev és rezzenéstelen, a kopogásra alacsony férfi jön elő, nyakában gumikötény, zöld nadrágot visel, mindkét kezén gumikesztyű, motyognak valamit, a kötényes felém fordul, várjak türelemmel, nem lettek készen, sok a munka, mondja és eltűnik, pár pillanat múlva ismét zajok, hangok, csattanások, vízspriccelés, csikordulás, a hűtőház homlokzatában szakadatlanul működik a ventillátor, nem akarom tudni, mi játszódhat le a betonvályúban, ezalatt azonban minduntalan fölrémlik a középiskolás élmény, a nagyvárosi kórház kórbonctani intézetében tett látogatás fojtogató emléke: a jókora műanyag tálban föltornyozott emberi zsigerek nem feledhető látványa, negyven éves adminisztrátor volt, tájékoztatott az orvos, belemarkolva egy viszonylag puhább barnás halomba, ez a máj, magyarázta, itt a véna, emitt az aorta, bökött rá egy kötőtűszerű fényes pálcával a baljában tartott lucskos csomóra, többen rosszul lettek az osztályból, kezüket a szájuk elé szorítva rohantak ki a folyosóra, a helyiségben valami kékes-zöldes fény hunyorgott, a mosóvályúban S alakban tekeregtek a belek, szüntelen öblögettek őket, a salakanyagok foszlányaitól szennyes víz csorgásának hangját ma is hallom; elvittek bennünket a hűtőkamrákhoz is, láttam a tepsiket, a végleges csönd előttieket, a csecsemőhullákat. a megduzzadt fejűeket, a még-nem-is-éltek megbarnuló foltjait, mit álmodtál?, kérdezi apám az utolsó vasárnap reggel, tétován mosolyog, még tizenkét órája van hátra, aztán már csak fekszik az ágy mellett a szőnyegen, amikor rátöröm az ajtót, furcsa, kitekeredett pózban hever, bal karja a teste mellett, a jobb keze a fejénél, a bal lába térdben kissé fölhúzva, megfogom a pulzusát, hideg a csuklója, az arca szederjes, elfakult a nyaka, a lábfeje; merev, konstatálja a mentőorvos, talán hajnali négy tájban történhetett; a doktornő, a pózból, ahogy fekszik, megállapítja: szívhalál, fölhúzza a szemhéjat, kezet mos, megírja a papírokat, s majd négy hónap múlva, anyám halálakor azt mondja: a halál élettani folyamat, olyan, mint egy tüsszentés; nem kérdezem meg tőle, az ő szülei élnek-e még, összecsomagolja a táskáját, vegyek be Seduxent, ajánlja távozóban, figyelem apámat, a hűlő körvonalakat, a koponya szétbomló arányait, az önmagukból kifordult ráncok súlyos tömeget, az összecsúszott barázdákat a borostás arcon, mintha az ősz haj is zölddé válna, a fejbőr is zölddé válna, a láb is zölddé válna, a karakterét vesztett matéria elemei mind zöld árnyalatban vacognak; nem tudom nézni, amint a nagysokára megérkező Barkas lárvaarcú martalócai fölnyalábolják a földről, úgy maradt, ahogy volt, karja a törzse előtt, lába fölrántva. az oldaláról a hátára fordítják, keze a levegőben, beemelik a faládába, rádobnak egy fehér lepedőt, s megindulnak kifelé; nyílik az ajtó, az alacsony férfi szólít, kezembe nyomja a halotti vizsgálati jegyzőkönyvet, már-már infarktus, a megelőző állapot: szívizomfibrózis, kilépek a napfényre, balra az épülettől nem egészen húsz méterre teniszpálya, fiatal lányok ütögetnek, nagyokat sikoltanak, ha a labda a hálóba repül, állok a napon, két barna köpenyes betegszállító érkezik a belgyógyászati tömb felől, nevetgélve tolják maguk előtt a négykerekű, bádogfedelű kocsit, befordulnak a sarkon, a boncsegédek már bizonyára összevarrták apám mellkasát, s nemsokára belekerül a számára fenntartott tepsibe, addig hűtik, talán négy-öt napig, míg eljön érte az autó, amely elviszi a műanyag zsákba varrva, többedmagával egy kocsiba belegyömöszölve a krematóriumba, nem tudom, mikor lesz a nagy utazás, nem tudom, mikor és kik gyűrik be a kemencébe, hogy füstté váljon, felhővé váljon, semmivé foszoljon, isa pur es chomou, csak állok a halom papírral, s nem tudom, merre menjek.
