Írta: Simon Adri
Karácsonykor minden évben rengeteg piát veszek, mert át kell mennem anyámhoz, illetve nem lenne kötelező, de át szoktam menni, egyrészt épp a nem kötelezősége miatt, másrészt meg mert különben még többet inna az anyám egyedül, így meg én is vele tartok, s kevesebb az egy főre jutó alkoholmennyiség, mintha külön-külön innánk. Az anyám persze nem csak inni tud, hanem beiglit sütni is, meg rácpontyot, halászlevet kotyvaszt, tele ikrával, ahogy szeretem. Az öcsém nem bírja ezeket, náluk otthon főz az asszonya, és szerintem azért nem szereti anyám főztjét, mert a rabszolganője, vagy minek is nevezzem, reformkonyhát üzemeltet otthon, megrogyasztó lehet. Francia salátát tálal, meg csirkemellet grillezve, meg csicseriborsókrém-levest, egyszer náluk karácsonyoztam, de soha többé nem megyek oda, az első pohár tartósítószer nélküli őszibaracklé után magával rántott a hasmenés. Anyámmal megkóstolunk egy diólikőrt, amit kizárólag erre az alkalomra tartogat, három éve isszuk ugyanazt az üveg diólikőrt, máskor meg sem szagolja, aztán bontunk egy sört, anyám a Gold Stefflt szereti, én karácsonykor a Tuborgot, máskor jó az Arany Ászok is. Aztán megkóstoljuk az előző nap, rengeteg mákkal és mazsolával sült beiglit, míg a vibráló képernyőn fut a Végtelen történet, amit minden évben megnézünk. Szerintem bugyuta film, ugyanazokat a részeket ismétlik folyton, mintha elsőre nem fognám fel, és értelmi fogyatékosnak néznének, és pont ezért nem is értem igazából, nem tudom követni és összerakni sokadszorra sem, de anyám szereti, mindig könnyekig hatódik, mikor látja. A film alatt felbontjuk az első bort, anyám Egri Merlot-t iszik ilyenkor, én mondjuk nem szeretem annyira, mert gejl, de egyszer az évben megveszem neki és eliszogatok vele. A film végeztével anyám tálalni szokott, s ekkorra már fátyolossá válik a hangja, a tekintete is, elérzékenyül, áthatja a karácsony szelleme, a tévében közben kezdődik a következő obligát nyál, a Copperfield Dávid, ami egy újabb üveg bor kinyitására sarkall minket anyámmal. Közben csendben, később anyám csacsogásától fűszerezetten nyeldekeljük a halászlevet, anyám továbbá a könnyeit, a lé sűrű és zavaros, mint a sajószentpéteri éjjel, épp csak kutyavonítás nem hallatszik a kuktából.
A haltestek a vacsora kezdetén még egyben vannak, de ahogy hűl ki az étel és mártogatjuk bele a merőkanalat, egyre inkább szétesnek, állagra nézve undorítóvá, ám ízre egyre zamatosabbá válik a vacsora. És mivel egyre finomabb, általában el is pusztítjuk kettesben az egészet. A rácponty megmarad másnapra – másnapos gyomrunkat elcsitítja, feltéve, hogy nem sikerül túl zsírosra és terheli tovább a májat, jót tesz neki a fél napos szikkadás a sütőben, anyámnak pedig nem kell másnap is főznie, nyugodtan poharazgathatunk együtt estig, reggeli gyógysörré nemesülnek a szentestéről megmaradtak – karácsonykor tisztességesen bevásárolok –, olyankor kisimulnak az idegpályáink, a hideg sör lehűti a felforrósodott, lüktető neuronkötegeket, csillapítja a benső remegést, a karok s a lábak sajgását, megéhezünk és eszünk, megetetjük együtt a csirkéket s aztán a macskákat is, naná hogy szeretik ők is a halat, hogy is nem akad a szálka a torkukon sosem. Anyám nem tud szálka nélküli hallal bánni. Tán nem is akar, az evés alatt megeredő trécselése hozzátartozik az alattomos halcsontok fogak közüli kimenekítésének türelemjátékához. Nála nem lehet gyorsan enni, csak úgy befalni a pontyot, bármily éhes is az ember. Talán nem véletlen, hogy én vagyok az egyetlen vendége. Kivéve, ha átjön hozzá az öcsém is.
Az öcsém egy fasz, mert senki nem érdekli őt saját magán kívül. A neje sem azért rabszolganő, mert én nem szeretem őt, és rossz gondolatokat eresztek el felé, hanem mert olyan égbegágogó liba volt, hogy hozzáment az öcsémhez annak első szavára, arra az első gúnárnászsikolyra, ami aztán teljesen rossz irányba terelte az életét. Nem akarok belekotnyeleskedni, mert az ő dolguk, de amikor az öcsém hazavitte magával a Sárit, a Sári egy világraszólóan helyes nő volt, továbbá szép és ölelnivaló – amilyen manapság a legkülönfélébb fogyókúrái és gusztustalan főztjei ellenére sem tud lenni –, hanem figyelmes és kedves is, nem ilyen mániás-depressziós primadonna. Ellenben amikor kettesben találkozunk véletlenül – illetve véletlenül gyakran a kozmetika felé sétálok, ahol kozmetikus a Sári, és hatig tart a műszakja –, és megállunk beszélgetni, vagy elkísérem, nyugodt és jókedvű, ezért is gondolom, hogy az öcsém tehet a változásról. Az öcsémnek esze van, de a lelke nem érett meg a világra, Sárira meg semmiképpen sem, nem is fog, ezt pontosan tudom, igazából hülye volt a Sári, hogy habozott akkor három éve, és nem engem választott, pedig én is hazavittem volna, de neki az Árpi kell, azt mondta – szerintem az Árpi újonnan felhúzott, tágas és ronda kéglije kellett, de ezt nem mondtam a Sárinak. Inni meg aztán ők is tudnak, sőt szívni is, azt én is szoktam, mióta a rendszerváltás következtében Magyarországon sem nagy erőfeszítés drogokhoz jutni. No persze nem vagyunk mi kemény narkósok, de füvezünk rendszeresen. Pár éve utánanéztem a neten, kérdezte a Feri is, hogyan kell termeszteni otthon a marihuánát, különben nagyon sokba kerülne nekem, a fatelepen épp csak annyit fizetnek, hogy ne kelljen anyámtól egyfolytában kölcsönkérni, ahogy még két évvel ezelőttig is, annyira nem volt munka a faluban. Igazából város ez a hely, ahol élek, de ha nem baj, én csak falunak hívom. Néha bemegyek Miskolcra fát eladni vagy cserélni szénre, na, az tényleg egy város. Sajószentpéter nem város. Szóval kendert nevelni nem bonyolult, magok kellenek hozzá meg tejfölös dobozok, habár nem szoktam tejfölt enni, mert azt csak a paprikás csirkébe rakok, olyat meg csak anyámnál eszek a születésnapomon, de akkoriban, mikor belefogtam a kertészkedésbe, két hétig tejfölös kenyeret vacsoráztam a dobozok miatt. El kell vetni, öntözni, kitenni a kertbe vagy a gangra, és kész. Ez mondjuk csak nyáron működik, amikor meleg van és tűz a nap, így termeltem a gangon vagy harminc pohárral augusztusban is, ha kikel és felnő, valameddig elég. Ha elfogy, megvárom a jó időt.
Apám utoljára nyolc éve karácsonyozott velünk. Anyámat majdnem halálra egzecírozta és zsarolta – puszta szeretetből, perverz volt, azt hiszem, soha nem tudta kimutatni a szeretetét. Amit kimutatott, az nem az volt, hiába hitette el valami beteg démona vele, hogy amit tesz, az jó. Végső soron ezért jobban sajnálom őt még anyámnál is. Nem gonosz ember, de haláltusájában fetreng az embersége. Anyám fájdalmán és reménytelenségén ez persze sosem segített. Mindegy most már, merüljön feledésbe a fájdalom, legyen a múlté apámmal együtt, ő elment örökre, most pedig ünnep van. Anyám meggyújtja az ádventi gyertyákat, meg a kínai karácsonyfaizzó-sort a fenyőjén, egyfolytában féltem, hogy egyszer megrázza az a vacak, mindig kidobom, mikor lebontjuk a fát, ő pedig minden évben újat vesz. Fát mindig töveset díszít, úgy sokáig szép marad, aztán valahová kiültetjük, akkor jövök legközelebb, mikor anyám hív, menjek át, ültessük ki a fát az erdő szélére. Következő évben majd újra kiásom, s megint anyám karácsonyfájaként fog világítani pár hétig.
