Írta: Filip Tamás
A világ hiába változik, ma sem egyszerű dolog átélni a határátlépést. Életem hosszabbik
részét diktatúrában éltem le, így szocializációm akár arra is indíthatna, hogy derék
alattvalóként viseljem el, ami ilyenkor velem történik, de nem megy, mert öntudatra
ébredésem már a szocializmus alatt megtörtént. A határőröket mintha egy különös
emberfajtából válogatnák minden országban. Mintha az lenne a cél, hogy lehetőleg legyenek modortalanok, marconák, hogy a velük való elkerülhetetlen találkozáskor az utazó még azt is bánja meg, hogy útra kelt. Mind között a legelképesztőbbek a szlovének. Uniós tagállam ugyan, de a határőrei úgy viselkednek, mintha a Gulágon lennének. Amikor a vonat begördül a határállomásra, első akciójuk, hogy a hálókocsi ajtait valamilyen fémtárggyal csapkodják, folyamatosan üvöltözik, hogy pászpórtkontról, végigtrappolnak a kocsin, majd miután ezzel kiverték az álmot az utasok szeméből, nagyjából félórára eltűnnek. Amikor visszatérnek, köszönés nélkül nézik meg az útiokmányokat. Természetesen a távozáskor sem hagyja el a szájukat köszönés. Dühömben eszembe jutott egy ezzel kapcsolatos bonmot: Szlovénia belépett ugyan az EU-ba, de az EU láthatóan még nem lépett be Szlovéniába. Mindezt egy Budapest-Venezia és Venezia-Budapest vonatút során volt szerencsém megtapasztalni.
Hogyan lehetséges, hogy csak most, ötvenegy évesen jutottam el Velencébe? Eddig
miért nem jutott eszembe, hogy felkerekedjek, és megnézzem? A kérdéseket félretolom,
okafogyottá váltak, szeptemberben végre láttam Velencét. Azt hiszem, a szépségnek olyan koncentrátuma, amit nyugodtan lehet megrendítőnek nevezni.
Szállodánktól, a Lidón lévő La Meridiana-tól 200 méterre csillog a tenger. A parti úttal
párhuzamosan végig kerítés, kapukon lehetne bejutni a vágyott övezetbe, de csupa
magánstrand. Megunván a gyaloglást, az egyiken mégis bemegyünk, hogy legalább a víz
közelében folytassuk a sétát a szabadstrand felé. Aztán ebből is elegünk lesz, megállunk
és letelepszünk. A víz, a homok, nagyjából egyforma mindenhol. Mielőtt a zavarbaejtően
meleg tengerben úsznék egyet, felfigyelek egy feketeruhás nőre közvetlenül a tengerparton. Lábán boszorkánycipő. Figyel valamit a távolban, rettenetesen különbözik a fürdőruhás emberektől, nem mozdul, olyan, mint egy szobor. Úszás után folytatom a Halál Velencében olvasását. B. pedig A folyón át a fák közé c. Hemingway regénybe merül, amely ugyanúgy Velencében és a környező szigeteken játszódik, mint az enyém. Mint két nyíl, amelyik a föld ugyanazon pontjára mutat. Ahogy Salvatore Quasimodo írja híres háromsoros versében: ed è subito e sera – és mindjárt este van. A subito szót egyébként fölismertem előző este, egy kínai pincér mondta egy kissé türelmetlen vendégnek. Funkciója ugyanaz, mint az oroszoknál a „szicsász”. Csak ugye, a nagy országban a mindjárt is tovább tart. A távozásra a legközelebbi strandkaput választjuk, és ahogy kilépünk az utcára, megpillantunk pontosan szemben velünk egy felújítás alatt lévő impozáns szállodát. Grand Hotel des Bains. Thomas Mann szegény Aschenbachot ide küldte bűnbe esni és meghalni. Itt, ebben a szállodában lakott, ült, sétált, szenvedett a lengyel kisfiú iránti beteges szerelemtől. Nincs mit tenni, beleborzongok, hogy milyen „véletlenek” részese vagyok.
Milyen jó beleveszni ebbe a városba. Teljességgel valószerűtlen, mégis minden tökéletesen működik benne. Van ugyan némi gépiesség a szolgáltatásokat nyújtó emberek mozdulataiban, de türelmesek és megbízhatóak. Egyetlen egyszer kellett átélnem jogos neheztelést. A Rialto lábánál ültünk egy kis asztalnál, és a lábunk mellé leszálló galamboknak szórtam a sós sütemény morzsáiból. „No food mister” szólt rám fejcsóválva a pincér, és azonnal megbántam, amit tettem.
A San Marco bazilika olyan, mintha egy mesebeli palota lenne, mondjuk az
Ezeregyéjszakából. Mintha egy érzékeny, fantáziadús, álmodozó kisgyermek rajzolta volna, akinek a háta mögött ott állt Gross Arnold és Hundertwasser. Fiatal pár állt előttünk a sorban. Ujjatlan trikó volt rajtuk, de kaptak kendőt, hogy magukra terítsék, mielőtt belépnek a székesegyházba. Azt hiszem, meg kellett vásárolniuk. Idős amerikai férfiak kalapban a templomban; az egyiknek szólok miatta, de vagy nagyot hall vagy egyszerűen ostoba; lényeg, hogy esze ágában sincs levenni.
Négy társaság ült le egymás után a mellénk levő asztalhoz, és előbb-utóbb mindegyik távozott anélkül, hogy rendelt volna valamit, pedig akkor még csak az étlap árait látták, és nem tudták, hogy nagy lehúzós igyekezetében, Európa legrégebbi kávéháza, a Café Florian még 12 Eurót hozzácsap a számlához, az élőzene élvezetének ellenértékeként. Az árban ugyanakkor nincs benne a hét hatalmas olajbogyó és a sült krumpli. A nyugalmazott táborszernagy kinézetű öreg pincér némi vitába keveredik egy házaspárral, és nyilván a nevelésre vagy inkább annak hiányára utal az „educazione” szó kissé éles hangsúlyozásával. NB ez a házaspár sem rendelt semmit. Ötletszerűen elindulunk valamerre, és meghalljuk, hogy két gondolás önfeledten, szinte kihívóan énekel egy dalt, amit a szűk tér felhangosít. Az emberek nagy tapssal jutalmazzák a produkciót. A fülem becsap, azt hiszem, hogy a Giovinezzát hallom, teljesen elképedek, hogy ilyen előfordulhat. Csak otthon jövök rá, hogy egy „Ciao Venezia” szövegrészletet hallottam félre.
Otthon még napokig mondogatom, az eredeti hanglejtést utánozva, hogy „Prossima fermata Rialto”, aztán abbahagyom, és belül elkezdek vágyakozni arra, hogy egy vaporettón ülve megint igaziból halljam: a következő megálló a Rialto. És ott kiszállnék, megnézném, van-e hely annál a kis asztalnál, ott a híd lábánál. Ha esetleg nincs, várnék türelmesen.
