Írta: Szeifert Natália
Reggel átfordulok az ágyban, kinyújtom a karom, Péter nem aludt itthon. A konyhába csoszogok kávéért, Macska nyervog egyet álmosan. Az jut eszembe, milyen szépen átvette a ritmusomat. Egyforma álmosak vagyunk, egyformán nyújtózunk, és akarunk valamit reggelire.
Én a kávét, ő az alutasakost. De sosem eszi meg teljesen. Haragszom rá. Kiöntöm a tálkájára a felét, hátha ennyit megeszik. De mint egy diétázó primadonna, most is otthagy belőle. Nem is keveset. Tűnődök, vajon miből él, mitől létezik, ha semmit sem eszik. Szinte semmit. Vagy tényleg semmit.
Várom a kávét, lassan csöpög, de az a finom, fanyar illat már itt van. Biztató.
Kinézek a szobaablakon át a gangra. Dobozok. Á, az új szomszédok, Péter mondta, hogy ma költöznek be. Valami fiatal pár, a pasast ismeri valahonnan. Többet nem tudok róluk. Kerreg a kávéfőző.
Micsoda rituálék rabja vagyok, gondolom akkor. A fekete meg a fehér. A feketébe tejszín, a számba a cigi, a hamutartó a párkányra, kinyitom az ablakot. A házfalak mögött valahol süt a nap, lassan ideér, beesik a fény a párkányon.
Behúzom a csipkefüggönyt, ne lássanak be. A fotelt az ablakhoz fordítom, hogy én kilássak. A szemközti saroklakás ajtaja tárva. Halványzöldre mázolták a falat. Elég szép, kellemes szín. Dobozok a körfolyosón, meg egy rácsos gyerekágy. Szóval, van gyerekük.
Kilép az ajtón egy nő. Fekete haja copfban, a kezében egy rongy. Biztos takarít, minden bútort letöröl, mielőtt rárakják a holmikat. Mielőtt végleg ellep mindent az élet megannyi tartozéka.
Amikor mi költöztünk ide, engem lepett meg legjobban, hogy mennyi mindenre nincs szükségem. Volt olyan doboz, amit soha nem nyitottam ki. Megkértem Pétert, hogy vigye le a kukához. Ha egy évig eszembe sem jut, mi lehet benne, akkor nem kellhet. Aztán valahogy mégis tele lettek a szép tiszta falak polcokkal. Mindenütt. Nem csak könyvespolccal. A könyvespolcokkal nincs semmi baj, amíg könyvek vannak rajtuk. De lettek másféle polcok, amik megteltek tárgyakkal, és mindenhol megjelentek az apróságok, a konyhaszekrényben, a ruhásszekrényben, az íróasztalon, a kisasztalon, az előszobában. Mindenhol csak tárgyak, minden vízszintes felületen.
Szemmel tartom a költözést. Jön egy magas, őszes fickó, aztán egy fiatal, göndör hajú. Milyen jóképű, elnézem, ahogy fel-alá sétál. Megfog egy dobozt, nézem a karját. Szilaj karja van, majdnem olyan szép, mint Péteré.
Minden dobozt eltakarítanak estére, csak a gyerekágy marad kint. Miért hagyják kint? Ezen eltöprengek estig, amikor megjön Péter.
Ülünk a konyhában, megiszunk egy esti sört. Csak egyet. Elmondom a költözést. Az új szomszédokat. Láttam őket, fiatalok, rendesnek tűnnek. Péter mosolyog, végre mosolyog. Bólogat. A férfit ismeri valahonnan. Halványan mosolyog, de mégis.
Csak azt nem értem, mondom, hogy a gyerekágyat miért hagyták kint.
Miféle gyerekágyat, kérdezi.
Nézd meg, ott van a körfolyosón. Nem értem, miért hagyták ott. Talán majd holnap hozzák a gyereket, mondom.
Nincs gyerekük, mondja, és szomorú lesz a szeme. Gyűlölöm, ha szomorú a szeme. Bármit megtennék, hogy ne legyen az, ne legyen miattam szomorú.
Kinézek, nincs ott az ágy. Bocsánatot kérek. Kérlelem hosszan, hogy ne haragudjon.
Majdnem elsírja magát. Ugyan, mondom, nem olyan tragikus, bevitték az ágyat.
Nincs gyerekük, mondja. Volt egy, de meghalt. Bölcsőhalál. Azóta a nő hallani se akar a gyerekről. Nincs gyerekük, nincs gyerekágyuk, értsem meg végre, majdnem kiabál. Visszafogottan kiabál, hangosan suttog, nem tudom, mennyire hangos, mert befogom a fülem. Leül a konyhában, az asztalra könyököl, homlokát a tenyerébe támasztja.
Péter, mondom, ne haragudj.
Nem haragszom, mondja. De olyan szomorú, hogy sírni tudnék attól, hogy rá kell néznem.
Semmi gond, mondja, elővesz még egy sört. Most hozta, még nem egészen hideg, de felbontja. Van vodka a hűtőben. Iszik egy kortyot. Én nem iszom töményet. Ülünk csendben.
Macska valahol halkan nyávog, felkapom a fejem, de nem látom, hol van. Péter is felkapja a fejét. Hallottad?
Mit?
Macskát.
Péter csak néz rám.
Nincs itt a székem alatt, kérdezem. Néz. Mintha nem értené, mit kérdezek.
Macska, mondom. Nincs itt?
Nincs, mondja.
Lustán felhajtja a sört, feltápászkodik, és elmegy zuhanyozni. Sokáig áll a zubogó víz alatt.
Kijön, homlokon csókol, és elindul a hálószoba felé.
Nem jössz, kérdezi.
De, mindjárt.
A szememmel Macskát keresem.
Macska, mondom halkan. Cic, gyere Macska, gyere, bújj elő. Guggolva suttogok.
Az a halvány kis nyávogás olyan volt az előbb, mintha bajban lenne. Most néma csend van. A szomszédok is alszanak már, ez egy rendes ház. Az új szomszédok is lekapcsolták a villanyt, látom, akikor kikukkantok a függöny mögül még egyszer, hogy biztos legyek benne, hogy nincs ott az az ágy. Nincs ott.
Bebújok Péter mellé a jó melegbe, átölelem, aztán magához húz, beleszagol a hajamba, azt nagyon szereti. Amikor először randiztunk, ugyanígy szagolt a hajamba, milyen fiatalok voltunk. Tavasszal parkban, ősszel kávéházban, ugyanazzal a sóhajtással ölelt át, ami néha most is felszakad belőle. Csak valahogy mélyebb lett ez a sóhaj, és szomorúbb. Ezt a szomorúságot akarom letörölni róla, lesimítani, fogalmam sincs, hogy tehetném. Mintha én lennék az oka, gondolom.
Én vagyok az oka. Nem tudom, miért. Van egy csipkeszerű szakasz az emlékezetemben, tudom, emlékszem az orvosra, aki mondta. Valami ilyesmit mondott. Lyukacsos.
Néha tényleg mintha valami függönyön át néznék visszafelé. Sűrű függöny, nem lehet pontosan kivenni, mi van mögötte.
Reggel Péter felém fordul, átölel, mintha kapaszkodna. Istenem, hogy segítsek ezen a mély bánaton, ami belém is átsugárzik ilyenkor. Hogy segítsek ezen a szép, jó emberen.
Kapaszkodik belém, körbefon, az izmai feszülnek. Hogyan tegyem jóvá, kérdezem magamtól, de nem is tudom, hogy mit. Mit kell jóvátennem.
Kibontakozok, a konyhába csoszogok kávét főzni. Macska még mindig nincs ott. Hajlongok, benézek a székek alá, halkan hívom, nehogy Péter meghallja. Haragszik Macskára. Nem szereti. Nem szereti, hogy foglalkozom vele. Vagy a fene tudja, mit nem szeret. Mindig mérgesen néz, ha hívom Macskát.
Macska nem jön. Zörgetem kicsit az alutasakost. Nem jön. Felteszem főni a kávét. Járkálok a lakásban, óvatosan benézek a szekrény mögé, a radiátorok alá, a fürdőkádba. Macska nincs sehol. Ki nem szökhetett, az ajtó egész este és éjjel zárva volt.
Ahogy elhaladok a háló előtt, meglátom Pétert, ahogy ül az ágy szélén, háttal a nyitott ajtónak. Arccal a falnak. Meg van görnyedve. Az a nehéz szomorúság ott ül a vállán. Arra gondolok, hogy most kéne átölelnem. De nem tudom rávenni magam, hogy odamenjek.
Lefő a kávé. Kitöltöm. Neki egy cukorral, nekem cukorral és tejszínnel.
Várok. Ülök a konyhában. Nem jön.
Nézem a két csészét. El fog hűlni a kávé. Elszívok egy cigit. Felállok, nyújtózóm, elindulok a hálószoba felé.
Megállok a nyitott ajtóban. Az ágy üres. Belépek. A szoba is üres. Elmegyek a fürdőszobáig. Az ajtó félig nyitva. Mindig félig nyitva hagyom, Macska miatt. A mosdókagyló alatt van az alma. Nincs ott se Macska, se Péter.
Péter, mondom félig hangosan, szólítom, hívom, az egész testemmel várom őt. Nem válaszol. A hangom végtelenül gyáván szól, gondolom akkor. Mintha félnék megszólalni egyedül a lakásban.
Egyedül vagyok.
Ez a gondolat mellbe vág, és hasogat. Kiabálni akarok Péterért. Állok a fürdőszoba előtt, és nem kiáltok. Néma vagyok, gondolom akkor.
Most nyílik az ajtó. A bejárati ajtó. Péter lép be, tegnapi ruhában.
Szia, mondja. Ennyit csak, mi sem természetesebb.
Kinyitom a szám, de nem tudok kinyögni egy sziát se. Homlokon csókol.
Jól aludtál, kérdezi. Nem is várja, hogy válaszoljak, azt hiszem.
Most velem kell jönnöd, mondja majdnem könnyedén, de a bánat ugyanúgy ott van a szemében, a szája melletti ráncban.
Nem halogathatjuk tovább, várnak, mondja. Egy időre el kell menned, pihenni, mondja.
Tudom már, emlékszem, erről volt szó hetek óta. Hónapok óta. Nem akartam menni, de Péter azt mondta, jót fog tenni nekem. Gondomat viselik majd, pihenhetek, összeszedhetem magam.
Pihenni, gondomat, kellemes, nyugodt, ezeket a szavakat váltogatta minden egyes alkalommal, amikor leültünk esténként beszélgetni.
A lábaim most nem akarnak engedelmeskedni. Se lépni, se leülni nem tudok. Összezuhan az előszoba.
Akkor eszembe jut Macska. Cipős dobozban fekszik merev lábakkal. Igen, tudom, én tettem bele.
Látom a fiamat, a fiam ágyát, a fiam ágyát a régi lakás előtt. Látom a fiamat csukott szemmel, a kerek pofiját, ő egy angyal. Angyal, mondja mindenki. Angyal lett.
Péter előveszi a kisbőröndöt, az ágy alól. Mindent beleraktunk két hete, amire csak szükségem lehet.
Mehetünk, kérdezi. Kinyitja az ajtót. Bejön a fény, besétál, simogatja az arcát. Lesimogatja majd róla a bánatot, már látom.
