Írta: Mirtse Zsuzsa
I.
– Szeretlek.
– Akkor elárulok valamit: négy fülem van, három lábam, elviselhetetlen vagyok és szeszélyes, kibírhatatlan, öntörvényű, egocentrikus, feledékeny és önző. Reggel nem tudok felkelni, este nem tudok elaludni, nem értek meg semmit a vegetatív szinten felül, szörnyeteg módon tudok enni, nem, nem is eszem, csak turkálok mindenben, előbb ütök, mint kérdezek, nem értem meg a kérdéseket sem, nemhogy válaszolni tudjak rájuk. És véletlenül sem fordulhat elő, hogy kivételesen, egyszer is a kérdésedre válaszolok. Kizárt dolog. Simán lopok bárkitől bármit. A nőnek nincs pénztárcája, ezt csak úgy mondom. De nyugi, még holnapra is vannak ötleteim!
– Szeretlek.
– Nem ismersz. Képzeld, reggel fordítva ütöm fel a lágytojást. Aztán, csak hogy tudd, a víz túl forró vagy túl hideg – lehetetlen nekem jó fürdővizet készíteni, ne is próbálkozz. Fogadjunk, hogy még arra sem vagy hajlandó, hogy egy nyavalyás kád vizet kiengedj nekem. Mindig más a hibás mindenért. Rossz teát tudok főzni, sőt, borzalmasat. Nem. Nem is készítek soha teát, mert nem tudom, hogy kell. Iszákos vagyok. Még jobbat mondok: SOHA nem iszom egy kortyot sem. Vagy ha igen, kizárólag borzalmasan édes vörösbort. Az étteremben visszavitetem az ételt, mert nem elég meleg, és órákig képes vagyok egy nyavalyás salátán is elszöszögni. Ha mennél már, maradnék. És fordítva. Ha meglátnál, háromszázhatvanöt kilométeres sebességgel rohannál el tőlem – mezítláb, mert természetesen a cipődet a hajléktalanoknak adnám. És még mindig vannak ötleteim!
– Szeretlek.
– Elárulhatom, hogy mindig más színű a zokni a két lábamon. Hogy előbb válaszolok, mint hogy kérdeznél. De mindegy, hogy kérdezel-e, mert úgysem figyelek rád. Három whisky jobb, mint kettő. A macska természetesen bejöhet az ágyamba. Nem vagyok megértő, semmi érzékem az emberi lélekhez, sőt, azt sem tudom, hogy az mi. Állandóan csak a saját dolgaimmal vagyok elfoglalva, ne is reménykedj, hogy moziba megyünk. Bevallom, teljesen világégés a filmkultúrám. Hót ciki, halálgáz. Köbö három filmet láttam eddig életemben. Na jó, négyet, de az is tévedés volt. És kérlek, hogy... hogy... utálj mááááár!
– Szeretlek.
– Amíg nem láttál, nem tudhatod. Lehet, hogy kanállal eszem a spagettit, fordítva a szotyit. Szürcsölve a levest. Az ingedbe törlöm az orrocskámat. A nadrágodba meg a kezemet. És még ez csak a kezdet! Minden ajándékodat elfogadom – másnap pedig jól eladom az ócskapiacon, zsebbe fizetettek, természetesen hátsó zsebbe, csak hogy legyen valami érzékiség is a dologban. Fogadjunk, hogy kicsinyes vagy. Én pedig reggeltől estig hibázom megállás nélkül. Fejletlen az igazságérzetem, tényleg. Valamint erkölcsi hulla is vagyok.
– Szeretlek.
– Amíg nem fogtad meg még soha a kezét, amíg nem néztél a szemébe, amíg nem aggódtál érte még egyszer sem igazán, amíg nem szedted össze a járda széléről, amíg sosem üldögéltél órákat vele az orvosi rendelő előtt, amíg nem ígérted meg neki, hogy megölöd, ha nem vigyáz magára, amíg nem leszel legalább egy kicsit alvászavaros, mert nem tudsz elaludni addig, amíg biztos lehetsz abban, hogy már alszik, amíg nem próbálod meg kitalálni, milyen lesz majd tíz év múlva, amíg nem vállad a párnája – addig nem szeretheted.
– Igazad van. Gyűlöllek.
***
II.
– Ajánlom magam, hölgyem! Én egy hígvelejű, szőrösszívű, kétbalkezes, repedtsarkú, dongalábú, nyúlajkú, tyúkmellű, pókhasú, farkastorkú, savószemű, lófejű, bikanyakú, harcsabajszú, szánalmasan béna férfi vagyok.
– Éppen magát, nekem? Jaj, én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál... Nincs is szívem. Amit lehet, elrontok, amit nem lehet, azt is. Ha reménytelennek látszik a rontás, akkor is megpróbáljuk, mert nem adjuk fel! A leveleket sem. Számlákat végképp. Mindenki százig számol magában, mielőtt válaszol nekem. Leverem a poharakat, mert állandóan hadonászom a kezemmel. Minél jobb poharak, annál többet verek le belőlük. Kék-zöld a combom, mert mindennek nekimegyek. Falra másznak tőlem. A fal is én vagyok, hogy a fal adja a másikat. A repedtsarkú nálam is stimmel - végre egy közös metszet a világunkban. Nekem nincs harcsabajszom, látja, ez különbség, csak diszkrét bajuszka, amelyet rendszertelenül, de borotválok. Ha elfelejtem, akkor szúr. A lábamat viszont nem borotválom, mert imádom a természetes, dús, rusztikus otthonosságot magamon. A spenóttal mindig leeszem magam. A bort viszont valahogy mindig a másik ingére köpöm, mert persze félrenyelek, percenként háromszor. Ha nem vág hátba – érzéketlen szatír. Ha hátba vág ilyenkor: brutális állat. Élmény velem bármit csinálni – és követelem, hogy mindig velem menjen, mindenhova. Percnyi szabadidőt sem hagyok a másiknak – csak amíg bevásárol nekem. Hosszú a lista. Jaj, és kisajátítom, birtokolom. Szusszanásnyit sem engedek neki, levegőt is rajtam keresztül vehet csak. Bőrlégzése legyen, na. Zöld a szemem, méregzöld. Az anyjára is féltékeny vagyok. Fordítva természetesen kikérem magamnak, mert nekem mindent szabad. Kivétel: naponta fürödni, mert ahhoz lusta vagyok. Egy hétig járok minimum egy zokniban. Néha két hétig is, ha nagyvonalú akarok lenni. Remélem, bejövök magánál (is).
– Már bejött az utcámba... Legfőként a bajuszkája csábít – le ne metélje idő előtt! De a kék-zöld combok sem hagynak hidegen, pláne egy finom kis lilával megbolondítva. Szóval minden egybevág…
– Egybevág? Bevág! Egy kivágott ruha szokott rajtam lenni, köldökig kivágva, a kínai piacon vettem. Remek vétel volt, mondhatom, ugyan kicsit fog a lila rajta, de az mindegy, mert nem szoktam kimosni. Hónapok óta ebben járok, egyszerűen imádom! Jaj, a bajuszkámhoz én is ragaszkodom, lenyűgöz, hogy maga végre megérzett engem! Az isteni, szép valómat. Meghatóan és változatosan ékíti arcom – attól függően, hogy a paradicsomleves vagy a rizs maradt rajta. Természetesen ne holmi risotto-ban gondolkozzék velem kapcsolatban, mert csak és kizárólag kifőzdékben eszem, alumíniumtálcáról, görbe kanállal, már, amikor nem tunkolok. Mindig tunkolok. Az utcájába meg nem mehetek be, mert valami barom azt mondta, hogy oda csak kiskosztümben lehet. Nekem olyanom nincsen. Tisztességes nejlonotthonka volt akkor éppen rajtam, de hát ezt is meg kell becsülni ezekben az ínséges időkben. A köldökig kivágottban nem mertem odamenni, nehogy azt higgyék, hogy ledér vagyok. Pedig, dehogy. Azt sem tudom, mi az. De ezeknek semmi sem jó! Na, látja a két szemével, ez a bajom.
– A kifőzdét is jól kifőzte, azzal engem nagyon meg lehet főzni. Tunkolni, tunkolni csak, mindhalálig. Nejlonotthonka pedig az ideális viselet errefelé, ha kivágott, ha nem. Ha köldökig, ha köldöktől. Köldökölni tudnék érte. Szó se róla, megbecsülöm, nem becstelenítem.
– Reméltem, is, hogy értékeli értéktelenségeimet. Máshogy nálam nem megy. Majd meglátja, micsoda kávéfőzőm van, na, hogy a kicsi, szívemnek kedves üvegpoharakról ne is beszéljek, tudja, aranycsík a szélén. Emlékszik még maga is? Persze, csak aranyszínű, az igaz, de attól még majdnem olyannak látszik félhomályban. Mert nálam mindig félhomály van, két éve nem tudom megcsináltatni a redőnyt, ami csak azért baj, mert a Béla mindig belát az ajtón körfolyosós, gangos kis lakásomba. 34 négyzetméteres természetesen, többre nem is vágyom. De amúgy sem ez a fontos, hanem az üveghamutartó. Azt szoktam kirakni az asztal közepére a művirág hortenziacsokor mellé, amely szintén üvegvázában van, mert szeretjük az egységes stílust. Persze, selyemvirágnak mondom másoknak, de ettől még ugyanaz. A temető mellett veszem, ahová naponta kijárok látogatni Jenőt, aki a házmester volt. Szerettem, szeretett, de hát ez már múlt idő. Jaj, nem dohányzom, ne értsen félre, illetve csak titokban. És inni is csak zugban szoktam, az üres üveget természetesen a melltartóim mögé dugom, mert így láttam valami sorozatban, hogy ezt így kell. Mert persze sorozatokat nézek egész nap, semmi mást. Az éltet. Progresszív vagy mi akarok lenni.
– Szeretem magát, hölgyem.
– Azt hiszem, én is szeretem magát, uram.
Maghasadás, láncreakció, zöld szivárvány - Mirtse Zsuzsa blogja
www.zoldszivarvany.blogspot.com
