Írta: Csengődi Péter

 (Képzelt riport valóságos beszélgetésekből)

A buszmegállóban látom meg D-t. Unalmában fehér botjára támaszkodva billeg, egyik kezében a telefonját tartja, ami a zsinórján keresztül a bal fülébe játssza a zenét, a másik kezében egy félig elszívott cigaretta füstölög. A filmekben látott sztereotípiák jutnak eszembe, sosem mutatnak vakokat káros szenvedéllyel. Sokkal emberibb így látni valakit. Nem árulkodik sok minden a fogyatékosságáról, csak egy furcsa, semmibe meredő tekintet és egy heg a halántékán, aminek feltehetőleg köze volt az állapota kialakulásához.

Ott áll egyedül, és valami belső hang azt mondja, hogy jó kisfiúnak kellene lennem, és odamenni hozzá. Aztán eszembe jut egy régi rádióriport, amiben a vakok arról beszéltek, hogy a látó emberek nem tudják, hogyan kell velük bánni. Rángatják őket, akkor is leültetik, ha nincs is kedvük hozzá, és így tovább. Fogalmam sincs, hogy tudok-e neki segíteni egyáltalán, hiszen régebb óta jár ezen a vonalon, mint én. Az jár az eszemben, hogy ha csöndben maradok, akkor olyan, mintha nem is lennék ott. Egy pillanatra negatív szuperhősnek éreztem magam, akinek a különleges képessége, hogy észrevétlenül figyelheti a másikat. De aztán jön a busz, és D. megkérdezi, hogy melyik az. Jó hangosan, mert fogalma sincs, hogy van-e valaki a közelében. Nem kap választ, ezért megismétli. Odaugrok, és remegő, elcsukló hangon mondom be a számot, mint egy meghibásodott automata. Jelezte, hogy pont az kell neki. Felajánlom, hogy az ajtóhoz kísérem, elfogadja.

Felszállunk, nincs ülőhely. D. úgy helyezkedik, hogy ha valakinek el kell mellettünk menni, lehetőleg a legkevésbé akadályozza. Csöndben utazunk, nem mutatkozunk be. Lehet, hogy ez csak egy egyszeri alkalom, soha többé nem futunk össze, és akkor csak egy-egy feleslegesen megjegyzett név keringene a fejünkben. Főleg az enyém az övében, hiszen csak egy hang és egy vezető kar vagyok a számára, amiből rengeteg akad. Nincs mihez kötnie ezt a nevet. Van egy piros folt az arcomon, ami miatt számomra vadidegen emberek is emlékeznek rám évek múlva. Abban a párhuzamos univerzumban, ahol ő él, ez a folt nem is létezik. Míg én elmerülök abban, hogy éppen merre megyünk, D. mesélni kezd.

– Egyszer kérdeztem, hogy milyen busz jön, fekete vagy piros. Egy várakozó mellettem azt mondta, hogy fekete. De végül kiderült, hogy gyorsjárat volt. – Igen, gondolom magamban, néha kifogynak a piros buszokból, és a feketéket fogják be a gyorsjáratra is.

– A feketével négy megállót kell mennem, a pirossal kettőt. A sofőr meg nem mondta be, hogy hol járunk. Kivitt innen a fenébe. Pedig a tükörből biztosan látta, hogy egy vak is felszállt. Ezt is sajnálják tőlünk, pedig ez nem kerül pénzbe. Látod ezt a botot? Nem a legjobb, de megteszi. De ezt is magamnak kellett megvennem.

Végignézek a ruháján. A nadrágszárán koszfoltok. Egyikünket sem zavarja. Őt azért, mert nem látja, engem meg azért, mert ilyen igénytelen vagyok.

– Egyszer elől szálltam fel – folytatja –, és nem tudtam, hogy ülnek már az első ülésen. Beültem egy nő ölébe. Állítólag jó csaj volt. Bocsánatot kértem, mire ő azt mondta: „Nincs semmi baj!" Mondom: „Semmi baj? Akkor még maradnék egy kicsit!" – Nevet, aztán újabb sztoriba kezd: – Másszor meg apuval utaztam, és mikor megérkeztünk, megfogta a botom, amíg én felvettem a táskámat. Egy segítőkész ember lesegítette aput a buszról. Utólag nagyot nevettünk, de akkor nem mondtuk el neki, inkább hagytuk, hadd higgye azt, hogy ma is cselekedett valami jót.

Kis szünetet tart:– Itt vagy? – kérdezi hangosan?

Kapkodva válaszolok, mert rájövök, hogy ha nem adok ki magamból hangot, akkor nincs meg a folyamatos visszacsatolás, hogy nem hagytam magára. Mondhatjuk talán, hogy minél tovább maradok csöndben, annál jobban halványodok. Sőt, pillanatok alatt le kell szoknom a reflexszé vált mimikákról is, legalább a beszélgetés erejéig. Ha például észreveszem magamon, hogy mosolygok, egy kis kuncogást is el kell eresztenem, hogy tudja, mit gondolok. Megkérdezem, hogy mit dolgozik.

– Ügyfélszolgálatos vagyok, én kezelem az e-maileket is. Van egy program, ami felolvassa a leveleket és hogy mit ütök be. Meg persze gyakran beszélek telefonon. 

Aztán hosszasan beszélgetünk mindenféléről: volt saját amatőr rádiója, szintetizátoron zenélt, weblapokat fejlesztett, lövöldözős játékkal játszott, amit úgy módosítottak, hogy hang alapján is ki lehessen igazodni rajtuk.

Elmondom neki a riportot, amit hallottam a rádióban, és megkérdezem, hogy ő is szokott-e kapni kéretlen segítséget.

– Persze, rendszeresen. Van pár barátom, akikkel úgy ismerkedtem meg, hogy gyakran összefutottunk itt a buszon. Na, néha előfordul, hogy egy-egy túlbuzgó ember őket is hátrasodorja, csak hogy segítsenek. Meglátják a botom, és hirtelen küldetéstudatuk lesz.

– Szünetet tart, majd más jut az eszébe: – Egyszer egy idősebb nő megkérdezte, hogy mit dolgozok. De nem úgy, mint te, hanem tudálékosan. Mondtam neki, hogy a csökkentlátók hadiüzemébe járok, és vaktöltényeket szerelek össze. Totál elhitte – mondja, nevet, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattan: – Nem vagyunk már ott?

Te jó ég, fut át az agyamon, annyira belemerültem a beszélgetésbe, hogy meg is feledkeztem arról, hogy hol kellene leszállnia. Én lettem volna a szeme, de úgy látszik, túl szórakozott vagyok ehhez az egyszerű feladathoz is. Na, jól felsültem, gondolom, és mosolygok magamon.

– Szervusz! D. voltam – köszön el leszállás közben. Intek felé, megszokásból.

(Az írás több idézetet is tartalmaz Avatárfiútól.)

Illusztráció: Victor Vasarely: A vak ember (1946)