Írta: Kulcsár Attila
Amikor én voltam a szövetségi kapitány, akkor még világszínvonalú volt a magyar foci. Az első osztályban 16 csapat rúgta a labdát és a másodosztályban is nagy volt a tolongás a feljutásért.
A pályák európai színvonalúak voltak. A mienk viaszkosvászon bevonatú a konyhában, de a Margitics Gyula Stadion igazi politúrozott ebédlőasztal a hallban. A pályát színes ceruzával rajzoltuk ki, de a belekarcolás jobb volt, mert az az esti, villanyfényben játszott mérkőzéseken is látszott. Kerezsiéknél a hazai pálya lejtett, a furnérlemez sok helyen felvált. Ott elakadt a labda és játékos is. A vendégcsapatnak semmi esélye nem lehetett.
A játékosállomány nemzetközi volt már akkor is. Hazai nevelésű a nagymama télikabátjáról levágott belső hármas. A balszélső, a kacskalábú Czibor, egy amerikás IKA csomagból származó pelerin díszgombja volt. Ovális, és két szélén lecsapott, kiszámíthatatlan beadásokat emelt be szélről.
A Vasas csupa régi emlékéremből állt, némelyik hat centis óriás, és még az akasztója is rajta maradt. Egyszer a Pocak becserélt egy német vaskeresztet is, de bűn rossz volt, nem találta el a labdát se.
A dél-afrikai vb-n sokan panaszkodtak a dzsabulánira, erre a kiszámíthatatlan pörgésű labdára. Nálunk kétféle típusú labda volt rendszeresítve. A sliccgomb és az inggomb. A sliccgombbal felfordítva be lehetett emelni a labdát a felső sarokba akkor is, ha a védelem felsorakozott. Az inggomb a mandinerezéshez volt kiváló.
Amikor kipattant a labda taccsra, a pályán kívülre, sokszor nem került vissza, eldugták a nézők emlékbe... Begurult a sötétbe, a rekamié alá, a szemetes bödön mögé, vagy egyszer a hajópadló repedésébe. Ilyenkor állt a játék, de nem sokáig, hamar levágtunk egy újabb sliccgombot, és folyt tovább a küzdelem. Akkor még nem volt cipzár meg tépőzár a gatyákon.
Az őstehetségből sok edzői munkával lesz világklasszis. Kijártam az ócskapiacra, felfedezésre, játékos nézőbe. Egyszer hosszasan alkudoztam egy ronda kardigánra, mert három ígéretes játékos gombolta össze a hasán, de az eladó nem engedett az árból, mert annyival tartozott a megboldogultnak, hogy nem kótyavetyéli el a lélekmelegítőjét.
– És mennyibe kerül gomb nélkül? – kérdeztem a végén, de nem engedett az árból úgy se. Dél fele visszamentem hozzá, és kiböktem, hogy ha nincs is semmi értéke, én megvenném azt a három gombot a kardigánról egy húszasért. Megegyeztünk a végén, mert nem árult addig semmit.
A gombok – mondanom se kell – hasasok voltak. Ez olyan, mint ma az elhízott focista. Ha megperdítettem az asztal lapján, forgott, mint az óra fogaskerék. Ezt le kell ilyenkor csiszolni reszelővel, mert elcsúszik a hasa alatt a labda ordító helyzetben is. A játékosokra rá van írva már a kabáton is, hogy melyik poszton lehet sikeres. A nagy, magas gomb hátvéd alkat, a kicsi ferde peremű csatárnak jó. Befér a felállt védelem közé, és kiválóan tud nyesni. Én a fénykoromban tudtam 90 fokot is csavarni a Puskással. A nyolcszögletű díszgomb, esetleg kapusnak jó, felállítva függőlegesbe. Egy ilyet egy dragonyról vágtam le a zsúfolt villamoson. Ma is szégyellem, de nem tudtam ellenállni.
Mint szövetségi kapitány, ismertem minden játékost. A hazai és nemzetközi porondon egyaránt. A testvérek a gombfociban is római számokkal vannak megkülönböztetve: Didi I., Didi II. A szerb Koszticsból hárman is játszottak az én kapitányságom alatt.
A foci akkor is kemény sport volt. Sok nagy ívű pályát tört derékba egy-egy végzetes sérülés, mint az én Bozsikomét. A teraszon egyszer lapjával landolt a kövön és kettétört. Ragasztás után már csak árnyéka volt önmagának.
Negyven nagyszerű évet húztam le a szövetségi kapitányi székben. Sikert sikerre halmoztam. De a régi játszótársak elkerültek a városunkból, az egyik sebész orvos lett, és azt mondják, arany keze van – naná, gombfoci volt az iskolája –, a másik asztalos lett, és levágta a pöckölő ujját egy abrikter. Megvettem fél áron a teljes játékosállományát . A legtöbb kiöregedett, és abbahagyták vagy meghaltak. Íróasztalnak használják a két tizenhatos közötti területet, abroszokkal eltakarva a pályát, a kapuk gémkapocs tartók.
De én nem adom fel olyan könnyen. A Kockás Miki temetésén odasúgtam az özvegyének, a Csukás Pötyinek, hogy fogadja részvétemet, de ugye megvan még a Putnoki Bányász minden játékosa, mert azt a Miki nekem ígérte.
Megvolt, és így hozzám igazolt a virtuóz Szatke III.
Mert én egyedül is lejátszom a hazai bajnokságot ma is, huszonnégy csapattal. Őszi-tavaszi fordulók vannak. Mindkét oldalon én irányítom a játékosokat. A friss szerzemény ontja a gólokat. Mindig mi győzünk.
De már nem tudok maradéktalanul örülni a sikernek, mert így egyedül játszva – ha onnan nézem – mindegyik öngól.
