Jegyezze meg mindenki, ha valamiképpen ugyanerre a vidékre vetődik, hogy eső
után csupa megpróbáltatás a séta a törpék országában. Amint a vállammal véletle-
nül meglöktem egy fűszálat, levelén hatalmas vízcsepp gurult végig, és majdnem le-
vert a lábamról. Ha azonban elég óvatosak és körültekintők vagyunk, ugyanolyan
csodákban gyönyörködhetünk, mintha egy dzsungelben járnánk. Egy mácsonyát már
elvesztettem szem elől, de fenséges termetének látványát pótolja, hogy újabb és újabb
ismerőst találok. Olyanokat, akiket lilliputi utazásom előtt csak magasról láthattam,
közelebbről csak derékfájdító hajladozások árán. Például egyszer csak ismerős ta-
vaszt idéző illat csapta meg az orrom. De hát ez ibolya, hasított belém a felismerés.
— Hol vagy, ibolya, találkoznom kell veled — hallottam saját hangomat. Egy kicsit
sem éreztem furának, hogy hangosan beszélek ott, ahol senki más nincs rajtam kívül.
— Erre, erre — szepegett egy kis cérnahang.
Átbújtam egy bozontos virágú lóhere alatt, és nem törődve azzal, hogy esetleg
szembe találom magam valami vérszomjas szarvasbogárral, törtettem keresztül kasul
a térdig érő mohaszálak között. Aztán megtorpantam. Ott állt előttem szépívű szá-
rán bókoló virágarcával az ibolya.
Lila szirmai félig összecsukva néztek rám, közöttük az illatozó bibe, mint az
aranyló napkorong. Ámulva álltam. Mielőtt megszólaltam volna, halk szóval hívott.
— Gyere, bújj a leveleim alá, észre ne vegyen. — Valami azt súgta, kövessem, amit
mond. Lekuporodtam, és csak halkan mertem megkérdezni: — miért, ki bánt min-
ket?
Nem volt ideje válaszolni. Erőteljes gordonkamély hang érkezett valahonnan a
magasból.
— Szerényebbnek kellene lenned! — Felnéztem, messze túl az ibolya ijedten meg-
rezzenő kontyán. Cirádás levelek, harsány, legyezőt formáló virágok. Igen, ő volt az,
a katáng. A hangjában bölcsesség volt, és mértéktartás. Ismerte a rét többi lakóját,
és tudta: rossz fényt vetne rá, ha egy kicsit erősebb szót használna. Az ibolya lopva
rám pillantott, aztán még inkább behúzta zsenge levelei alá kontyocskáját. Láttam,
hogy nem tudja mire vélni a dolgot.
— Érzed, ahogy mozog a föld alattunk — kérdezte kétségbeesett hangon. — A gyö-
kereivel az enyémek között matat — sírta. Valóban éreztem, de korábban arra gon-
doltam, talán valami giliszta csúszik-mászik alattunk.
A katáng éppen folytatni akarta az illemtani kioktatást, de aztán valami más vonta
magára az érdeklődését. Az ibolya eközben kétségbeesetten próbált valami kis nap-
fényhez jutni, aggódva, nehogy a katáng figyelme ismét reá terelődjék. Valamiért én
magam is szinte reszkettem az aggodalomtól. Ijedelmünk majdnem ájulásig foko-
zódott, amikor a mellettünk éppen szirmait bontogató boglárkára tompa puffanás-
sal egy varangy érkezett. A gombosvilla ujjú, hideg verejtékben úszó állat torka
lüktetni kezdett, amikor a katángot köszöntötte.
— Ukk… ukk…
— Csodálatosan csicsereg ma — állapította meg tárgyilagos hangon a katáng, és ud-
variasan bókolt. Pontosan tisztában volt vele, mi dukál egy ilyen tekintélyes rétla-
kónak. Úgy éreztem, magában azt gondolta: a jóisten nem volt magánál, amikor ezt
a rondaságot teremtette, de ki tudja . . . valami szándéka biztosan volt vele. Nem
lenne annak semmi haszna, ha tudná, mit gondolok felőle.
Esteledett. Hideg harmat lepte be az apró fűszálakat, dideregni kezdtek.
— Csak nem fáztok? — kérdezte jóságosan a katáng, amelynek termetes szárát még
simogatta a lebukó félben lévő nap erőtlen sugara. Kérdésének lendülete nélkülözött
minden számonkérést. Talán azt gondolta, az atyáskodó hangsúly kelt valami me-
legséget. Eközben hajszálpontosan arrafelé hajladozott, amerre az enyhe szellőcske
nyargalt. — Istenem mi lesz, ha ez sem fúj már — sóhajtott halkan. — Este pedig el fog
ülni, — esett kétségbe. — Eh — döntött, majd megmerevedünk, és nem hajlunk se-
merre.
A fűszálak mindenesetre jobbnak látták ugyanazt a hajladozási irányt választani.
Ott lent nem is érte őket a szellő, de hát egyik fűszál sem mert úgy tenni, mintha kö-
zöttük szélcsend lenne.
A varangy eközben továbbállt, a boglárka körül pedig irigy tekintettek villogtak.
— Ennek már nem lesz gondja az életben — suttogták. — Megerősítette őket meg-
győződésükben a katáng figyelmeskedő kérdése.
— Na, hogy s mint? — érdeklődött negédesen, mintha minden alkonyatkor cse-
vegnének egy kicsit. Pedig korábban tudomást sem vett a létezéséről.
A boglárka levele még fodros volt az undortól, de töredezett szirmai már mosolyt
próbáltak játszani.
— Háát . . . nem is tudom. Egy kicsit olyan izé ez a varangy. De azért remélem, jön
még mifelénk. — Hangja erőtlen volt, levelei ragadtak a varangy hagyta nyálkától.
Szoborrá merevedve, görcsössé bénult izületekkel figyeltem a közjátékot az ibo-
lya levelei alól. Ő maga borzongva zárta össze szirmait, láttam, nem tudja, higgyen
e saját szemének. Nagyon zavartnak tűnt. Aztán, azzal se törődve, ha más is hallja,
hozzám fordult.
— Óh, ha egyszer engem is… ez a varangy… — dadogott, és rázkódott a kontya. És
talán, mert sírt, még szédítőbben ontotta édes illatát. Nincs az a parfüm, ami életem
során ezzel az élménnyel vetekedhetett volna. — Talán ha engem is… — zokogta. —
Akkor lehet, hogy a katáng sem pikkelne rám. — Csendesen hüppögött, nagyon szo-
morú volt. Aztán egy-két sóhajtás után, már szokatlanul nyugodt hangon folytatta.
— Tudod, a rét lakói közül senki sem figyel rám. Különösen akkor ijedtem meg na-
gyon, amikor kinyílt a virágom. Amióta megéreztem: valami szag leng körül. Leg-
szívesebben visszabújnék a földbe, annyira szégyellem magam. Nem elég, hogy a
hatalmas katáng folyton korhol, még szagom is van, nem úgy, mint köröttem a száz
és száz másféle rétlakónak. Szerencsétlen dolog ilyen semmirekellő különcnek lenni,
— kesergett a sürüsbödő alkonyatban.
Már majdnem úgy telt el ez a nap is, mint a többi. Elalváshoz készült a katáng, és
mindenki más, amikor váratlan esemény zavarta meg a sötétedést. Egy eltévedt
tehén a csordától elszakadva éppen katángunk mellett állt meg tanácstalanul. Ha-
talmas sötét foltként takarta el a vöröslő horizontot, de még a jócskán fenn járó hold-
sarlót is. És ha már megállt, nem távozott dolgavégezetlenül. Az eredmény, a gőzölgő
lepény, beborította a rét urát. Alig látszott ki belőle a kissé megviselt boglárka, a
fűszálak pedig csak kis dárdáik hegyét dugták elő.
— Micsoda áldás — tért magához a katáng a barátságos, meleg masszában. — Ez
igen — adta tudtára mindenkinek, aki túlélte a manna érkezését — látjátok, ettől az
égig növünk! — örvendezett.
Holnap már feltétlenül felkeresem a törpéket, ezzel hajtottam nyugovóra fejem az
én ibolyám hajtásai között. Itt csak az ő illata érződött, az ő édes illata, amelyet szag-
nak vélt és szégyellt. Félálomban még láttam, hogy egy tücsök csörtet el mellettünk.
Rémülten fogtam be a fülem, vártam, mikor kezd el ciripelni, de aztán csak károm-
kodás hallatszott, mert valamibe belelépett. Álmomban virágos réten jártam, és fi-
lozofikus hangulatban hajoltam le egy-egy mácsonyához, katánghoz, ibolyához.
Pillangó szállt a kezemre. Én álmodom őt? Ő álmodik engem? — kérdeztem magam.
A lepke elszállt, én még lennebb hajoltam. Azt gondoltam, ott lenn a mohapárnákon,
a selymes fűszálak között, ott boldog lehetne az élet.
A távolból tehenek bőgését, kolomp hangját, és tej illatát hozta a szél.
