Írta: Balogh Géza


Egész eddigi életemben két órám volt összesen. Mindkettő orosz. Az elsőt nagyanyámtól kaptam tizennyolc éves koromban, Munkácsról hozta szegény, a másik a messzi Szibériából származott. Nem lehet hát azt mondani rólam, hogy túlságosan érdekelnének e rejtélyes szerkezetek, pedig egy időben órabolond voltam.

Nem a mai csodaherkentyűk érdekeltek azonban, amelyek nem csak azt mondják meg pillanatok alatt, mennyi az idő most La Pazban, Johannesburgban, vagy Alma-Atában, de közlik azt is, hány kilométerre van a Mars a Saturnustól, vagy mikorra várható a legközelebbi napkitörés. Nem, engem nem ők érdekeltek, hanem az öreg faliórák. Poros padlások, pókhálós szobák, sejtelmes zugok tucatjait kutattam át, s rövid idő múltán már személyesen nekem szólt egy-egy szebb, bécsies barokkosan vagy éppen paraszti bájjal megfaragott óra. Mégsem tettem szert egyre sem. Szilkékre, korsókra annál inkább, de órára egyre sem.

Furcsa mód egyáltalán nem zavart. Tökéletesen kielégített a nagyanyám hozta munkácsi Pobeda. Nem volt szép, nem volt pontos, de megfelelt a célnak. Legfeljebb kicsit korábban kellett indulnom, hogy időben célhoz érjek. Igaz, számlapja megkopott a gyakori vízbe nyúlkálásoktól, az üvege eltörött, kerete behorpadt a faágak ütéseitől, mégis szerettem. Vagy húsz évig hordtam, amikor valami történt. Messze, valahol Csaholc alatt poroszkáltunk a Túr gátján, s tanító barátom hirtelen megfogta a kezem.

- Ott, a gát tövében...! - mutatott előre.

Bárhogy is meresztettem azonban a szemem, a nyakig érő fűben semmit se láttam. De azért óvatosabbra fogtam én is a lépteim, s hamarosan kiderült, minek szólt az iménti suttogó hang.

Egy nagy madár dolgozott elmerülten a fűben. Egy gyönyörű, szürkésfehér darázsölyv... Szétterpesztett lábbal állt egy félméternyi széles gödör előtt, s nagy igyekezettel csipegette az imént felszínre ráncigált lépekből kiszóródott méhlárvákat. Percekig gyönyörködtünk a nem mindennapi látványban, aztán észrevett bennünket, s elrepült.

- Még lenni kell abban a gödörben lépes méznek - hajolt le ekkor a barátom, aztán hamarosan én is mellé térdeltem.

Az ördög se gondolta, hogy mindjárt kitör- az égiháború. Kotorásztam gondatlanul, amikor mintha csak valami kobra marta volna meg a kezem... Kirántottam, hogy még a gödör szája is porzott, s csak később, valami árnyékban nyalogatva a sebeim, vettem észre, hiányzik, valahogy leszakadhatott a lépvadászaton az órám. De akkor én már oda semmi pénzért sem tértem volna vissza.

Igen ám, de óra nélkül meddig lehet élni?

Akkortájt jött haza majdnem ötven évi orosz hadifogságból egy nyíregyházi öregúr, s krónikása lettem. Meg, amilyen idegenül, bávatagon mozgott e furcsa világunkban, afféle próbaidős fegyverhordozója, ügyintézője, mindenese. Nadrág, bútor, lakás után futkostunk, s mikor fedél lett a feje fölött, titokzatosan magához intett.

- Én nem tudom másképp meghálálni, fogadja el ezt az órát. Egy kicsit öreg ugyan, meg csúnya is, de jó óra. Kibírta Szibériát is, pedig még a Jenyiszejben is megfürdött párszor.

Szégyelltem elfogadni ingyen, adtam hát érte négyszáz forintot. Jó éve hordtam már, mikor megint a Túr mellett jártam, s összeakadtam az egyik régi juhászcimborámmal. Hevertünk a fűben, néztük az úszó felhőket, mikor felpattant.

- Hű a mindenit! - nézett a karórájára. - Dél van, a birkák meg a napon.

- Te Zsiga, hol találtad ezt az órát? - néztem rá, meg az órájára. - Csak nem egy darázsfészek mellett?

Úgy bámult rám, mint a vajákosokra szoktak... Pedig nem volt abban semmi boszorkányság. Valóban az én Pobedám volt a karján.

Azóta két órám van, egy Raketa, meg egy Pobeda. Az egyik siet, a másik késik, s zakatolnak, akár egy harckocsi, de nem adnám azért őket semmi pénzért. Talán az egyiket. Egy falióráért.

Egy ódon zengésű falióráért, mely rég elporladt mesterek keze nyomát őrzi, s ha megkondul, ijedtében összerezzen maga az Idő is, mely pedig nagy úr, a világon talán a legnagyobb.