Írta: Csabai László
„Ideje színt vallania!” – dünnyögte magában Lechler Manyi (ez nagyanyám lánykori neve) Pelles Rezsőre, a salgótarjáni fémárucikk-kereskedőre gondolva.
Manyi 39-től Sztankovéknál, nővére macedón férjének családjánál élt és dolgozott, a Honvéd utcai honvéd laktanya mellett. Rezső nyárligeti cégeknek szállított, Sztankovéknak is. Így találkoztak.
Manyi és Rezső.
Egymásba habarodtak. Rezső hamarosan minden nyárligeti útját megtoldotta két nappal, szobát vett ki a Koronában, s ügyeivel végezvén vendéglőbe, moziba vitte Manyit. Aztán késő estig sétáltak. Manyi még azt is megengedte – de utána meggyónta –, hogy séta közben átkarolja és megcsókolja a férfi. És kitűzték a lánykérés napját.
De Manyi elbukott.
Mikor visszatért a Vajdaság, az „Elhangzott a szó”-t énekelve masírozó bakák közé hamarosan elkezdték besorozni a korábban őket ünneplőket. Sokan a nyárligeti laktanyába kerültek, ami a Don Kanyarba induló csapattestek fő feltöltő állomása lett. Gondot okozott, hogy a vajdaságiak között volt jó néhány vegyes házasságból származó legény is. Nem bíztak bennük. Néhányat – esetenként nem alaptalanul – vörösnek nyilvánítottak és elzártak, másokat fegyver nélküli robotra rendeltek ki. Szlavkó Bogdan – csak anyai nagyapja volt magyar – szerencsésnek mondhatta magát: a zászlóaljparancsnok a laktanyát kenyérrel ellátó Sztankov pékségbe küldte. „Szerb, macedón hasonló fajták, legalább szót értenek”. Szlavkónak se többet, se kevesebbet nem kellet dolgoznia, mint a fizetett alkalmazottaknak.
Jókedvű ember lévén, mindenkivel tréfálkozott. Sok trükköt ismert. Például kölcsönkért az öreg Sztankovtól egy kétpengőst, öklében összeszorította, majd mutatta, hogy eltűnt. Nagy lett az elképedés. Mikor azonban az öreg követelte az érmét, Szlavkó hirtelen tüsszentett egy nagyot, és láss csodát!, a kétpengős ott volt zsebkendőjében. Vagy egy másik alkalommal a pékmester zárná be a boltot, hogy reggelizhessenek (reggel kilencre mindig elvitték már az aznapi sütést), de nem találja a kulcsot. Keresi, átkozódik, a segédekre fogja, azok meg Szlavkóra. Szlavkó mentegeti magát, ő nem tehet semmiről, a mester biztos beleejtette a tésztába. Ugrania kell a nyakonvágás elől. De nincs mit tenni, hozzák a lakatot a padlásról, azzal zárnak be. Osztják a vajat, a zsemléket, és Szlavkó figyelmezteti a mestert: óvatosan harapjon. Megint ugrania kell. Aztán a mester nagyot üvölt. Ráharapott a kulcsra. Persze hogy bele volt sütve a zsemlébe. Szlavkó most nem menekül a füles elől, de azért utána nevetve, barátságosan hátba vágják. A mester új zsemlébe harap és mosolyogva rág. Elakad. Forgatja, piszkálja szájában a pépet, s kiszed egy kis papírlapot. Rajta felirat: „Esztetmar batran mehglehet enni!”
Lechler Manyi is kedvelte Szlavkót.
Egy reggel Szlavkó elkezdte szokásos érmetrükkjeit az üzletben, eltűntette, majd kiköpte vagy Manyi zsebéből, füléből vette elő a kétpengőst. Mikor épp Manyi gallérja alól húzta volna ki, belépett Rezső. Szlavkó és Manyi kacagtak, Rezső bevágta az ajtót és elrohant. Fél évig hír sem jött felőle. Akkor küldött egy levelet. Szégyenét és csalódottságát ecsetelte benne. „Ez hülye!” – konstatálta magában Manyi, és elhatározta, hogy kiveri fejéből Rezsőt. Nem sikerült. Folyton rágta a kétség, vajon Rezsőnek van valakije és csak ürügyet keresett a lelépésre, vagy tényleg ennyire a szívére vette, hogy egy idegen megérintette kedvesének gallérját. „Ideje színt vallania, ideje színt vallania!” – mondogatta magában nagyanyám néha, hallottam, még álmában is.
Még egyszer találkoztak. Manyi és Rezső. Valamikor a 80-as évek közepén, véletlenül, a balatonfüredi szívkórházban. A kúra végén nagyanyámat mi hoztuk el a Trabantunkkal, Rezső bácsit már két nappal korábban hazavitték Salgótarjánba. A hullaszállítók.