Írta: Bódi Katalin
Számomra a falu gyermekkoromban dédnagyanyámnál volt, ahová viszonylag gyakran jártunk, hiszen édesapám családját a városunkban élő szülein kívül mindössze csak az ott élő néhány rokon jelentette. Ott volt nyári konyha, nyikorgós kút bádogkáddal, gazdasági udvar kerti vécével, jószágokkal, veteményessel s hatalmas eperfölddel, illetve a generációk tagozódásához igazodó, évtizedeken át bővített verandás ház tisztaszobával, ahol később kilencven éves dédnagyanyámat, a falu egykori bábaasszonyát kiterítették. Ritkán aludtunk náluk, mert elég közel volt a határ másik oldalán lévő otthonunk, de különleges alkalmakkor, mint az esküvők, a temetések és a disznóölések, ott maradtunk éjszakára. A knédlivel és kacsahússal teletömő vacsorák a szobában terített asztalnál a gyenge égők félhomályában a gyerekek számára jobbára néma hallgatózásban és nézelődésben teltek, az ismétlődő családi történeteket borzongatóan egészítették ki az olcsó olajfestmények a dohos szoba falán. A képek bibliai jeleneteket ábrázoltak nyomasztóan hiperrealisztikus, katolikus pompával, s nem is annyira a szívét a tenyerén az embereknek nyújtó Krisztus ábrázolása, hanem az angyali üdvözletet ábrázoló festmény vált gyermeki képzeletem számára rögeszméssé. Az angyal fehér lepelbe bújtatott testének egyetlen jelölője lapockájából kinövő hatalmas szárnya volt, s a válla fölötti görbület kékes-rózsaszínes árnyalata nem engedte eldönteni, hogy ez tollfosztott bőr vagy éppen kiserkenő tollazat, amely a szárny alsóbb részein vakítóan fehérré dúsult. Az angyal nagymamám tanításában valamiféle allegorikus jelenségként a vigyázómként létezett képzeletemben, de a lámpa eloltása után inkább abban reménykedtem, hogy sosem fog megjelenni számomra, mert féltem szárnyaitól, amelyek tapintását és szagát ismerni véltem a tyúkok kopasztásának élményéből.
A később megismert festmények és történetek sokasága azonban túl izgalmas volt ahhoz, hogy ne vegyek tudomást az angyalokról vagy egyszerűen csak féljek tőlük, így hát békét kötöttem velük. A lapocka és a szárny csatlakozása örök rejtély maradt számomra, ahogyan repülésük aerodinamikája is, s nehéz volt felfogni azt hagyományszálaik bogozgatása során, hogy voltaképpen anyagtalanok és nemtelenek, mert hiszen a vizuális és plasztikai ábrázolások anyagszerűségüket s sokszor testük erotikus szépségét mutatják. Az angyalok teste éppen ezért sokszor csak korlátozottan látható, sokszor fedésben vannak, egy másik test, pl. Krisztus rejtekében vagy lepel takarja őket szárnyuk kivételével. A láthatóan meztelen angyalok azonban mindig hagyományok keveredését és átörökítését mutatják: a puttók gyermeki teste, vidámságuk és apró szárnyacskáik Kupidó szerelmet gerjesztő csínytevéseit idézik meg, a felnőtt emberi méretű angyalok pedig Daidalosz és Ikarosz vagy éppen Ámor és Psziché mitológiai, de nagyon is emberi történetét visszhangozzák, az ember tragikus istenülési vágyát és a boldogságra való, szükségképpen elvetélő törekvését.
Egyik kedvencem Caravaggio angyala a Pihenő Egyiptomba menekülés közben (1594–1596) című festményén, aki meghökkentően egyesíti az emberi-isteni-angyali testábrázolás szerteágazó tradícióit. A kép nézőjének hátat fordító angyal nem enged a nemiségére következtetni, habár profilból látható arca inkább fiús, kecses testtartása azonban Botticelli Vénuszának kontraposztját idézi, lágyan ívelő derekát és fenekét keskeny, hullámzó lepel övezi és emeli ki. Szürke-fekete, éppen összecsukódó szárnyai eltakarják azt a bizonyos megoldhatatlan csatlakozást a lapockához, így az emberformájú, ámde anyagtalan test kompatibilisnek mutatkozik az őt felemelni képes szárnyakkal.
Érdemes meglesni az angyalokat, legalább a festményeken, sokan tanulhatunk tőlük, s talán még vigyáznak is ránk.