Írta: Kováts Judit
Talán maga sem tudta, mikor és hogyan született meg a gondolat, de egyszer csak létezett. Ő pedig érlelte, dédelgette magában, akár az újszülöttet, elképzelte, ábrándozott felőle, úgyhogy hamar gyökeret eresztett a fejében. Eleinte csak lefekvéskor, este az ágyban, „mi lenne, ha” kezdettel jutott az eszébe, később egyre sűrűbben, a nap bármely szakában, magától a felszínre tört. Lassan a másik látása sem kellett már ahhoz, hogy beinduljon a képzelete, és elkezdjen ekörül forogni az agya. Egy szó, egy mozdulat, egy nem tetsző cselekedet – és sok ilyen volt – újabb érvként szolgált a meggyőződés felé: meg kell lennie. A „mi lenne ha”-ból villámgyorsan „majd azután”, a gondolat szülte vágyból pedig rögeszme lett.
Biztatta magát – „ha találunk egy alkalmas személyt és ügyesen rendezzük meg, könnyű lesz, sose fog kiderülni” – és színezte a jövőt: a tizenkét hold örökre egyben marad, és milyen könnyen lesz abból tizenöt meg húsz! A legnagyobb gazdák közé fogunk tartozni, akkora birtokunk lesz, mint a Hudák Eleké!
Egyszer csak kimondta hangosan is. Először az ura fülébe sziszegte, hogy „pusztuljon”, aztán folyton folyvást azt zakatolta, hogy Gurály úgyis megcsinálja, most adtunk neki kölcsön ötszáz pengőt, sose fogja tudni megadni, olyan nyomorúságban él Ilonnal meg a rakás gyerekkel abban a putriban, hogy egy tehénért bármit megtesz, sógor ráadásul. Ilonra ráparancsolunk és Veronnal se lesz bajunk. Sose mert ellenkezni velem, most sem fog eszébe jutni. Özvegyen amúgy is olyan jó parti lesz, hogy akár a csendőr elveheti!
Az öreg Feketénének senki nem mondhatott ellent, bár tulajdonképpen se az urának, se a lányának, Veronnak soha eszébe sem jutott nemhogy szólni, még pisszenni sem ellene, hiszen úton útfélen azt hirdette, hogy nem magamagáért, csakis az ő előrejutásukért és gyarapodásukért teszi ki a lelkét. Minden, ami történt, ezt szolgálta. Ragasztunk még egy, még két holdat, meglesz az öt, a hét, a nyolc, a tíz, meglássátok – szajkózta szünet nélkül az évek, majd évtizedek során. És ahogy telt az idő, úgy emelkedett a holdak száma, ki mondott volna hát ellent neki, ki mondta volna, hogy nem kell a hét, elég az öt, hogy nem kell az öt, elég a három, egyáltalán ki lett volna képes azt a szót kimondani, hogy elég. Mert nem volt elég, évszázadok óta soha nem volt elég egyikőjüknek sem. A vérükben volt a föld utáni vágy, nemzedékek óta bennük élt az ínség, a nyomorúság, a mindig kevés kollektív emlékezete, anélkül, hogy tudtak volna róla.
Az öreg Feketénét a szerzés vágya, a sóvárgás az enyém bűvös varázsa után mindenkinél esztelenebbül hajtotta. Konoksággal, nyakassággal, férfiembert túlhaladó keménységgel el is érte, kivétel nélkül, mindig, amit akart. Tulajdonképpen muszájból lett olyan amilyen, mert amikor az első háborúban Feketét kivitték a frontra, aztán amikor három évig hadifogságban volt valahol Oroszországban, majd akkor is, amikor onnan légnyomással hazajött, egymaga állt helyt mindenben. Az, hogy ő rendelkezik a gazdaság, az ura és a lánya felett, a világ természetes rendje maradt azonban a számára akkor is, amikor már elmúlt a szükség.
Feketét lehetett dirigálni, neki minden úgy volt jó, ahogy volt. Ha kellett, harcolt a fronton, ha kellett, túlélte a fogságot, és ahányszor kellett, annyiszor győzködte a felesége akarata szerint a sógorát, Gurályt. Soha semmi nem billentette ki közönyös nyugalmából, állandó szójárásai közé tartozott „az asszony tudja, majd az asszony megmondja”.
Veront is lehetett dirigálni, egész életében azt csinálta, amit mondtak neki, szava sose volt, nem is lehetett egy fedél alatt az anyja nagy akaratával. Világszép lány lett belőle, sokan kinézték maguknak. Épphogy betöltötte a tizennyolcat, az anyja azzal állt elő, hogy férjhez kell mennie Orosz Antihoz, mert annak pénze és öt holdja van. És ő gondolkodás nélkül, mondhatni készségesen, férjhez ment Orosz Antihoz. Tulajdonképpen jól járt az anyja választásával, mert Anti nem volt rossz ember, nem ivott, nem dohányzott – legfeljebb csak magolt – és nagyon dolgos volt.
Orosz Antit viszont nem lehetett dirigálni, mert Orosz Antinak tekintélye és becsülete, földje és pénze volt. Akkoriban a műútnál fuvarozással igen jól lehetett keresni, ő pedig két erős, muraközi lovával annyit vállalt, hogy pár év alatt összerakott egy házra valót, és külön akart menni.
A puszta gondolata is annak, hogy valami kiszakad a közös gazdaságból, irtózattal töltötte el az öreg Feketénét. A ház, amiben éltek, a jószág az istállóban, a termény a hombárban és az Anti földje együtt válthatták valóra a nagygazdaság álmát, a különmenéssel azonban ez az álom örökre elveszni látszott. A nagy akarat, ami egy életen át hajtotta őt a cél felé, úgy tűnt, most, először csorbát szenved a vején.
*
A szomszéd faluban mezőőr Gurály iszonyú nyomorban élt hat gyerekével egy putriban. Képtelen volt a szegénységből szabadulni, sose bírta összeszedni a földre – a reménységre – valót. Feketéékkel sógorságban lévén, elkeseredésében hozzájuk fordult kölcsönért. Azok csak hímeztek-hámoztak, úgyhogy maga is meglepődött, amikor a „majd meglátjuk” után nem sokkal mégiscsak kapott tőlük ötszáz pengőt. Korábban nemigen fordultak meg nála, úgyhogy elcsodálkozott azon is, amikor a kölcsön után nem sokkal beállítottak két véka liszttel, de gyorsan napirendre tért a dolog fölött, mert attól fogva Feketéék egyre sűrűbben mentek, és mindig vittek valamit.
Gurály örült a két véka lisztnek, a zsák krumplinak, a bödön zsírnak és a marék cukornak, nem gondolt semmire, legfeljebb a testvéri szeretet – vagy inkább szánalom – kifejezésének tekintette azokat, a kölcsönt illetően pedig szilárdan hitte, hogy öt év alatt vissza fogja adni. Úgy érezte, végre jobbra fordult az élete.
Egy alkalommal aztán, a bödön zsírt az asztalra téve, Feketéék hirtelen kimondták: „ezzel az Antival csinálni kellene valamit.” A következő látogatáskor – tizennégy zsák krumplival megtámogatva – már az is szóba került, hogy mit és mennyiért: egy tehénért, az ötszáz pengős adósság elengedéséért és még kétszáz pengőért.
Innentől nem volt megállás. Újabbnál újabb tervek születtek, mert Gurály folytonos „nem tudom” és „majd meglátom”-jaival nem adott egyenes választ nekik. Képtelen volt a tizennégy zsák krumpli, a három mázsa búza, a bor, a kukorica biztosnak tűnő folytatásáról lemondani, és állandóan ott lebegett a szeme előtt a föld, a tehén és a kölcsön, amit nem kell majd megadnia. Ugyanakkor megtenni sem bírta, és Anti sorra-rendre sértetlenül tért vissza a közös vadászatokról. Feketéné tajtékzott, aztán erőt vett magán, ismét felült az urával a szekérre, és megint vitt valamit.
Az agitálás már ősszel elkezdődött, a sok huzavonával azonban eltelt a tél, elérkezett az újesztendő. Február tizenhetedikén este aztán szokatlan dolog történt, Feketéék kivételesen hárman jelentek meg Gurálynál. Akart, nem akart, Veronnak is mennie kellett, mert az anyja ráparancsolt, és megfenyegette, hogy egy szál ingben teszi ki az utcára, ha nem engedelmeskedik.
Kemény hideg volt másnap hajnalban, már a levegővételtől megderesedett a bajusz, mégis, alig pitymallott, amikor a három férfi nekiindult. Anti az ócska sörétes puskájával és az elmaradhatatlan maggal a zsebében, a markában és a szájában. A vasúton túl, a Páskom szélén – épp úgy, mint máskor – szétváltak, Anti jobbról, Fekete balról kerülte a mezőt, hogy bezáruljon a vad körül a kör. Gurály szokásos helye a közös vadászatokon a csatorna innenső partján volt, most azonban túlment rajta, és egy domb mögött lapulva várta a célpontot.
*
Délelőtt, úgy tíz óra tájékán Veron futott jajveszékelve végig a falun, és esett be lélekszakadva a csendőrségre. Az öreg Ilkovicsot meglátva még jobban rákezdett a jajgatásra, és hol a bekecsét, hol a nagykendőjét tépkedve hadarta sírva, hogy Anti kint, a Páskomon fekszik, meglőtte magát, Gurály sógor hozta a hírt, az apja vigyázza. Az öreg Ilkovics, a szolgálatban lévő esküdt, az első döbbenet után rögvest intézkedett, a csendőrök után küldetett, és szekeret rendelt a behozatalhoz.
Több, mint félóra járás a Páskom, a vasúton túl van, mégis tódult a nép halottat nézni. Izgatottan, sietve, olyannyira, hogy az öreg Ilkoviccsal együtt még a csendőrök előtt kiértek. A holttest a nagy hidegben addigra úgy megmerevedett, hogy alig tudták megvizsgálni. A seb környékén a vér vékony jéghártyává fagyott, a kabát gombja sem engedett, nem is küszködtek vele túl sokáig a csendőrök. Különben is, minden egyértelmű volt: Orosz Anti öngyilkos lett, a lába előtt a puska, amivel meglőtte magát, benne az üres tizenhatos töltényhüvely.
Amikor elhangzott az öngyilkosság, abbamaradt a halk zsongás, a fojtott suttogás. Elcsendesedtek azok is, akik azon morfondíroztak, hogy minek kell valakinek hajnalban a vasúton túlra kigyalogolnia ahhoz, hogy meglője magát, és vajon mit keres a szájában maghéj, amikor meghúzza a ravaszt?
Az öreg Ilkovics intésére néhányan kiváltak a tömegből, odaléptek a holttesthez, megpróbálták lezárni a szemét, ez azonban a nagy hidegben eltelt hosszú órák után nem és nem sikerült nekik, úgyhogy amikor tették fel, majd vették le a szekérről, amikor mosdatták és öltöztették, amikor virrasztották és temették, a megüvegesedett csodálkozás nézett vissza rájuk.
*
Amikor a halottmosók azt mondták Anti anyjának, hogy maghéj volt a fia szája sarkában, elkezdett valami nyugtalan kétség motoszkálni benne, pontosan azonban nem tudta megfogalmazni, hogy mire vagy kire gyanakszik. Valójában soha, egy pillanatig sem hitte el az öngyilkosságot. „Tudom, hogy megölték” – hajtogatta makacsul az urának, a gyerekeinek, a szomszédoknak és a vejének, aki a falu bírája volt. Antit már egy féléve eltemették, de ő csak beszélt és folyton vele álmodott. Eltelt a tavasz, a nyár, mégsem bírt megnyugodni egy pillanatra sem, már azt hitték, megzavarodik. Beszélhetett vagy álmodhatott ő azonban bármit, úgy tűnt, a csendőrségi vizsgálat megállapításán semmi sem változtathat.
Egy augusztus végi vasárnap délután azonban Illés, Anti bátyja és Szokol Jóska egyszerre ültek be a kocsmába. Szokol Jóska megjárta Isonzót, végigharcolta az első háborút, úgyhogy értett valamit a fegyverekhez. Kérdezgette Illést, hogy volt az öcséddel az a dolog, mire az, ki tudja hányadszor, elismételte, hogy elképzelhetetlen mi szállta meg, de február tizennyolcadikán hajnalban, amikor kiment vadászni, meglőtte magát a Páskomon. Gurály sógor meg az apósa találtak rá, bár nem kellett soká keresni, mert nyúlra együtt amúgy is mindig arrafelé mentek. Az öreg Fekete ott maradt őrizni, Gurály szaladt be a faluba, Veron meg fel a csendőrségre. Két csendőr kiment a helyszínre, szemléztek, jegyzőkönyveztek, majd behozták szekéren Feketéékhez. A halottmosók meg anyánk is mondta, hogy a szíve környéke, ott ahol a golyó bement, tele volt szétszóródott sebekkel. A szája sarkában meg ott volt egy maghéj.
– Illés, az nem lehet, a sörétes puska csak akkor ejt szétszórt sebeket, ha messziről lőnek vele, ha magamagát lövi meg valaki, akkor egy lyuk keletkezik a golyó bemeneténél, és egy jóval nagyobb a kimeneténél. Anti testén is egy lyuknak kellett volna lenni a mellkasán és egynek a hátán. Ha tényleg meglőtte volna magát egy sörétes puskával, a szétszóródás, a roncsolódás a mellkason belül keletkezett volna, és abból ti semmit sem láthattatok volna!
Arra, hogy volt csendőrségi vizsgálat, csak annyit válaszolt Szokol Jóska: „bent a városban, a Luther téren van egy puskaműves, aki fegyverszakértő is, az megmondja neked, honnan lőttek, mivel lőttek és milyen seb keletkezett, menj be hozzá, kérdezd meg tőle”.
Szeptember első napjaiban, miután Illés elment a puskaműveshez, aztán a bíróhoz – azaz a sógorához – elterjedt a hír, hogy Antit felveszik. Felbolydult a nép, mert olyanra, hogy egy sírt kinyissanak, és valakit onnan kivegyenek, senki, a legöregebbek sem emlékeztek. Először el sem hitték, hogy megtörténik, hiszen mégiscsak volt csendőrségi vizsgálat, Oroszné olyan, amilyen – gondolták – álmodik és beszél, a gyermekét temette el, ráadásul öngyilkosként, de akkor is Isten és a világ ellen való a föld alatt nyugvót kiásni, a koporsóból kivenni és vizsgálni.
Az exhumálás időpontját azonban mégis kitűzték. Félve, iszonyodva, mégis izgatott sóvárgásban várta a nép a nagy napot. Hiába, nemhogy a sír, a temető közelébe se engedtek senkit a csendőrök, még Anti anyját sem.
*
Először Gurályt és Feketét fogták le, majd másnap Feketénét, akit nyakában táblával – „én ölettem meg Orosz Antit” – két csendőr vitt végig a falun. Olyan hosszú a főutca, hogy négy kanyart is leír, mire kiér a falu végére, de nem volt kapu, amelyikben ne állt volna a nép, két lépés távolságból pedig a sisere gyerekség követte egyre nagyobb csapatba verődve, kitartóan a menetet, és gúnyolta, csúfolta könyörtelenül, a felnőtteket szajkózva, az öregasszonyt, aki a két szálfatermetű csendőr között úgy nézett ki, mint egy hajlott görbebot.
Statárium volt, a per mindössze két napig tartott. A tárgyalás nyilvánosan zajlott, évtizedek óta nem látott érdeklődés kíséretében. A két faluból tóduló nép már a kora reggeli órákban valóságos ostrom alá vette a törvényszék bejáratát. Óriási tülekedés zajlott a helyekért, mindenki be akart jutni a tárgyalóterembe. Tucatnyi rendőrt vezényeltek ki a rend fenntartására, a törvényszéki szolgáknak pedig szinte birokra kellett kelni a tömeggel, hogy egy kis helyet a közlekedésre biztosítani tudjanak.
A nép végül is megkapta, amire vágyott. Két napon át élvezettel merült a borzongató feszültségbe, közben ítélkezett: vádolta vagy védelmezte a szereplőket. Az öreg Feketénében magát az ördögöt látta, Feketét szánta, amiért a felesége belevitte a szörnyű bűnbe, pipogyaságát a háborúban szerzett légnyomásra fogta. Amikor Veron sírva, kezét tördelve, szemét a földre szegezve, zavarodottan az anyjára vallott, együtt sírt vele, és felmentette. Aztán amikor Gurályra került a sor, megállt a csend a levegőben, mert még a lélegzetét is visszafojtotta, nehogy egy szót elmulasszon.
„A fegyverszakértő szerint tizenöt-tizenhat lépés távolságból lőttem, én nem tudom. Biztos, hogy közel volt hozzám. Lőhettem volna korábban is, de az első körnél még nem bírtam. Amikor felbukkant, úgy elkezdett remegni a kezem, hogy hagytam elmenni. Nem vett észre, továbbment a csatorna felé. Tudtam, hogy nincs sok haladék, mindjárt felbukkan másodszor is, de arra gondoltam, az alatt a kis idő alatt összeszedem magam valahogy. Mégis, amikor újból megláttam, reszketett még a bensőm is, épp úgy, mint addig. Ő meg csak jött, egyre közelebb. Az villant a fejembe, hogy mindjárt túlmegy rajtam, és kezdődik minden elölről. És akkor, ott a domb mögött hasalva, arra vágytam, hogy legyen már vége. Meg akartam szabadulni. Amikor ismét szembe került velem, lőttem. Közvetlen közelről, egyszer. A fejére céloztam, a sörétek azonban a mellkasába fúródtak. Hangtalanul zuhant a földre. Odamentem hozzá, de nem mertem ránézni. Egy töltényt kivettem a fegyveréből, és egy üres tizenhatost tettem a helyébe. Pár lépés után még kétszer visszatértem, és szólongattam: „Anti, élsz?”, de nem mozdult. Végül szóltam Feketének, aki a másik domb mögött várakozott, hogy megcsináltam. Aztán bejöttem a faluba Veronhoz, hogy az egyezség szerint menjen a csendőrségre jelenteni a dolgot.
A megszabadulás érzése egy pillanatig sem tartott. Még hallottam a dörrenést, amikor a rémület elkezdte fojtogatni a torkomat. Attól fogva pedig, hogy láttam a földre zuhanni, el se tudom mondani, mennyire gyötört a lelkiismeret, és mennyire féltem. A temetésen olyan rosszul voltam, hogy majdnem összeestem. Ránéztem Illésre, és egy pillanatig azt hittem, őt látom, olyan kísérteties a hasonlóság köztük. Utána, akár az anyja, folyton vele álmodtam. Nem bírtam enni, nem mertem elaludni, nem volt se éjszakám, se nappalom. Borzadok magamtól, nem értem, fel nem foghatom, hogy vehették el ennyire az eszemet, hogy hagyhattam így megszédíteni magamat?”
Az ítéletet a második tárgyalási napon, este féltizenegykor hirdette ki a statáriális bíróság. A gyilkosságot elkövető Gurály, a felbujtó Fekete és Feketéné kötél általi halált, Veron bűnrészességért tíz év fegyházat kapott. Az ítélet kihirdetése után a rögtönítélő bíróság kegyelmi tanáccsá alakult át.
December tizennyolcadikán, napra pontosan tíz hónapra Orosz Anti meggyilkolása után, megszületett a végső ítélet. Gurály és Fekete kegyelemben részesült, ítéletüket életfogytiglani fegyházra enyhítették. Feketéné nem kapott kegyelmet.
A kivégzést két óra múlva végrehajtották. Nyilvános volt az is, mint a tárgyalás, és a nép ugyanúgy taposta egymást, hogy a törvényszék udvarára beférjen, mint a tárgyalóteremben. Az egész olyan gyorsan zajlott le azonban, hogy az elöl állók is alig láttak valamit. Feketénét csak addig, amíg a bitófa alá vezették. Teljesen zavarodott volt, arcát a zsebkendőjébe temetve jajgatott. Az ítélet felolvasása után pár pillanat alatt vége volt az egésznek: a kezét összekötötték, a hurkot a nyakába tették, és a hóhér máris jelentette, hogy a parancsot végrehajtotta. A testet lefektették, arcát letakarták, majd kilenc perc eltelte után a törvényszéki orvosok megállapították a halál beálltát. Abban a kilenc percben nem történt semmi.
