Írta: Standovár Ágota

(In rilievo - macskára és nőre)

A szobát az utcáról beszűrődő neonfények tették sejtelmessé. A nő sziluettje szinte beleolvadt a testét körbeölelő fotel kontúrjába.

Még világos volt, amikor embriópózba kucorodott.

Ha valaki így látná, azt hihetné, alszik. Csak egyenletes szuszogása mozdítja meg körülötte a levegőt. Semmi külső jele a hónapok óta benne dúló viharnak. Még otthon sem könnyen engedi szabadjára indulatait. Csak az öreg kandúr tudja, baj van.

Nehézkesen ugrik fel a nő mellé, majd busa fejét egyre erőszakosabban dúcolja gazdája arcát takaró karjához, míg el nem éri a simogatást osztó tenyér.

A nő kigömbölyödik önmagából. Hagyja ölébe fészkelni a halkan doromboló állatot, csak utána szakad fel belőle a sírás. A macska hangja is erősödik.

Olyanok most ők ketten a villódzó fényben, mint egy alternatív zenekar a színpadon. Estéről estére ismétlődő előadás.

Amikor a nő szipogóvá csendesedik, földre söpri a macskát.

Együtt indulnak a konyhába. Nyílik a hűtőszekrény ajtaja, felpattan a konzervdoboz teteje, eleség kerül a kistálba, majd a puha léptek visszatérnek a szobába.

A nő még mindig nem nyúl a villanykapcsolóhoz. Leül az íróasztal előtti székre, megemeli a telefonkagylót, de ugyanazzal a mozdulattal vissza is ejti. A tíz karom ismét a combjába mélyed. A macska feje nagyot lök a karján, helyet igazít magának az ölében, ugrik, majd fészkelődik, míg az ujjak a hosszú, dús szőrzetbe nem túrnak.

A szoba padlójára hullik a suttogás:

csend partján szeretnék ülni veled, hátadnak feszíteni a hátam