Írta: Kulcsár Attila
Géza nyomja a gázpedált, megy vagy nyolcvannal a tíz éves Ibiza, igyekeznek Ladányba az anyósa sírjához. Áprilisban van a születésnapja, ma lenne százkét éves. Már húsz éve halott, de kialakult náluk az a szokás, hogy a halottaik nevezetes napjain is elzarándokolnak a távoli sírokhoz, nemcsak Mindenszentekkor.
A felesége nem vezet, bár a jogosítványát mindig meghosszabbítja, a vizsga óta nem volt volán a kezében. „Nem is tudom, mi lenne, ha hirtelen szívinfarktust kapnék, – szokta ijesztgetni az ura. Ne izgulj, eszembe sincs.”
De az asszony úgy segít a sofőrnek a vezetésben, ahogy tud, mint egy GPS. Itt fordulj jobbra, most térj le a követező útkeresztezősnél, újratervezés: fordulj vissza, meglátogatjuk a nagynénémet is.
– És miket ettetek gyerekkorodban hétköznapokon, kérdezi közben, mert az első száz kilométeren arról volt szó, hogy rosszak a labor eredményeik, és tenni kellene valamit. Mozogni nem tudnak többet így hatvan után, de a táplálkozás megreformálásában látnak némi fantáziát.
– Hát mindenfélét. Például főzelékeket: kelkáposztát, tököt, és persze a hüvelyeseket. Bab, borsó, lencse. Minden héten volt egy-két főzelékes nap. Nem, ettünk mindig húst, mint mostanában.
– Na ugye – üti le a magas labdát az asszony, legutóbb is megmutatták a laboreredmények, hogy sok a húgysav a véredben. Ez a sok zsíros cubáktól van. Lehet, hogy köszvényed lesz, mint VIII. Henriknek, meg Don Carlosnak, úri betegség.
– Miért, ti mit fogyasztottatok lánykorodban, mert nekünk voltak tésztás napjaink is, például túrós csuszás.
– Persze, sok tepertővel, tejföllel. Na mi mindig szerettük anyámmal a tésztákat. De főleg az édeseket. Mint a lekváros derelye, a cukrosnudli, vagy túrósgombóc, tejföllel.
– Meg tudnám enni én is ezeket, de sósakat jobban kedveltem – mondja a vezető, és nagyokat nyel a gondolatától is. Aztán sorolja a kedvenceit.
– Mi gyakran ettünk ám grenadir marsot is, ez magyarul krumplis tészta. És az öreg lebbencset, az öhönt. Nemcsak bográcsban lehet azt megcsinálni. Szinte belesajdul az éhség Géza gyomrába vezetés közben a kívánástól. És a jó öreg paprikáskrumpliról se feledkezzünk meg…
– Jó is az, de én mindig nagyon leveses voltam, jut eszébe a Borinak, – mert így hívják a feleséget. – Az anyukám csodálatos leveseket tudott csinálni a kis konyhakert terméseiből. A zöldséglevese felért egy húslevessel. Zöldbab, borsó, karalábé, karfiol, kell annál jobb? Néha kaptunk egy kis gombát az erdész szomszédtól, hát az isteni volt
– Én még a spenótot és a sóskát is szerettem, persze bundás kenyérrel, egyedül a paradicsomot utáltam, minden formában. Leginkább a paradicsomos káposztát. De a gyümölcsleveseket is megettem.
– Jó is az, én édesszájú voltam. Tudod te mi az a császármorzsa. Hát az olyan vaníliás cukorba pörkölt gríz. És ne feledjük a tejbegrízt, az nem csak bébiétel volt, egy komplett második fogás. A tejbe rizs meg a gyümölcslekváros feltéttel már vasárnapi különlegesség. Aztán ott volt még a máglyarakás a lekvárokkal. Vagy az aranygaluska, egy-tál ételnek, – folyik tovább a múltidéző sokfogásos ebéd, pedig már két óra is elmúlt, és a feleség rántott szeletet csomagolt ebédre.
– Na de Bori, a rakott krumpliról se feledkezzünk meg, csak azért mert volt benne egy-két karika lókolbász… És a puliszkát ismered-e, nemcsak a románok eszik, anyám is megfőzte, tejjel, juhtúróval tálalta.
– És ha már a szegényes ételeknél tartunk, Géza, ott volt a cibere leves, meg a köménymagos, a pirított zsemle kockákkal, meg a babérleveles krumpli leves.
– Mindegy lenne már nekem, jöhetne a pirított darás tészta is, vagy a tojásos galuska… De álljon meg a menet ez már itt Ladány, ismeri fel a tájat Géza, és rögtön a tárgyra tér.
– És a sírgondozás előtt eszünk vagy utána? Nagyon megéheztem ettől a sok régi emléktől. De hova akartál kilyukadni ezekkel az egyszerű ételekkel? – kérdezi Géza, miközben befordulnak a temető utcájába.
***
(És ezt kérdezem én is. Ha ez egy tárca, a szerzőnek kalkulálni kell azzal, hogy milyen lapban fog megjelenni.)
Mert ha ellenzékiben, akkor az lehet a vége:
– Látod fiam milyen jó, hogy még emlékszel ezekre a régi ételekre, mert ezentúl csak ilyenekre futja a nyugdíjunkból, de legalább nosztalgiázunk.
Ha meg valami kormánypárti blogban, akkor így fejeződik be:
– Nézd meg anyádat. Kilencvenkét évet élt, mert ilyen ételeket ettek. Ez a hosszú élet titka.
– Na, azért ott még nem, tartunk Géza – állítja le az asszony a férjét. Holnap őzgerinc lesz áfonyával ebédre. Csak azért tartottalak szóval, hogy el ne aludj a volánnál.
Ha meg egy bulvár lap számára készül tárca, és két kiöregedett celebről van szó történetben, akkor jól jön egy kis humor a végén.
– Mondtam neked Géza, hogy mivel ragaszd be a fogsorodat, ha horgászni mész a haverokkal, mert kiesik, és meg se találod. Most aztán eheted megint a régi főzelékeket.
De legjobb az abszurd befejezés, a független napilap vagy blog szerkesztői ezt szeretik a legjobban.
– Állj le Géza, állj le – veszi észre az asszony a bajt.
Géza arca kivörösödik, erei kidagadnak, fuldoklik, nem kap levegőt. A felesége kétségbeesve ütögeti a hátát, de hiába. Még ösztönösen lekormányozza a padkára a kocsit, de szeme felakad, a dödölle és a szilvás gombóc együtt, megakad a torkán a nagy beleéléstől, és ott fullad meg a temető kapujában….
