Írta: Csabai László
Hazaérek, lerúgom cipőmet, lehányom ruhám, iszok egy hideg teát (ez visszatérő toposz) és felkiáltok a kedvesnek. Nem jön válasz. Felmegyek, benézek a szobákba: üres mindegyik. Felhívom a mobilját, ki van kapcsolva. Megszeppenek. Lenn mozgolódás. Hazajöttek a gyerekek, lerúgják a cipőt, lehányják a ruhát, szörpöt isznak és felkiáltanak anyának. Nem jön válasz. Megszeppennek. Egymásra nézünk.
A nappaliban ülünk.
– Szülői a gimnáziumban – mondja a kicsi.
– Nem. Szülői nálunk, a Gárdonyiban – mondja a nagy.
– Talán mindkettő – mondom én.
Hallgatunk.
– Foci? – kérdezem végre, mert most megváltás lenne kikocsikázni a nyírszőlősi iskola tornaterméhez, pedig tudom, hétfőn sosincs edzés.
Valószínűtlen ez a terjeszkedő üresség, ez az elgyengülés, mintha kihúzták volna vezetékünket a konnektorból. A nagyobbik felemeli a táskát, de még a tankönyv kivételéig sem jut el, visszaejti a földre. A kicsi rajzlapot kerít, az első vonalnál megáll. Megint nézzük egymást és hallgatunk.
– Lehet, benézett a turiba – mondja a kicsi.
– Vagy a kisboltba – mondja a nagy.
Elkezdjük szerbe-számba venni, hol lehet. Ezzel elmegy egy negyedóra. Akkor megint hallgatunk.
– Paprikás krumplit gondolt vacsorára – mondja a kicsi.
– Csak holnapra, mára van maradék – mondja a nagy.
Megpróbálunk visszaemlékezni mit mondott a vacsorával kapcsolatba, majd általában, mit mondott, gyűjtjük róla az emlékeket. A percek ólomlábakon vánszorognak.
Fél hét körül végre dobogás a teraszon. Benyit. Ki van akadva, mert a nagy csak négyest kapott angolból, mert kupleráj van megint, mert biztos nem tanultam velük, mert azt sem tudja, hol áll a feje, mert még nem írta meg turisztikából másnapra az óravázlatot…
Mi pedig lassan magunkhoz térünk ernyedtségünkből, nekilátunk feladatunknak, elkezdünk élni.