Írta: Kácsor Zsolt
A külvárosi cementgyárba hétfő reggel beállított egy költő.
– Kit keres? – reccsent rá a kapuőr, aki már messziről kiszúrta a bámész, hórihorgas alakot. Szokatlan vendég itt, ahová a sietős látogatók általában teherautóval érkeznek. A költő azonban gyalog, fekete válltáskával az oldalán ballagott, és pontosan olyan volt, mint azok az emberek, akik még sohasem ültek teherautóban.
– Az igazgató urat keresem – válaszolta.
– Milyen ügyben? – tudakolta a kapuőr, mire a költő zavarba jött.
– Hogy is mondjam... Versügyben.
– Versügyben?
– Ööö... Igen.
– Jó – vonta meg a vállát a portás –, maga tudja.
A belső vonalon fölhívta a titkárságot.
– Az igazgató urat keresi egy úr... Azt mondja, hogy vers... Versügy... Mit tudom én, biztos valami cég... Aha... Jó.
Aztán odafordult a költőhöz.
– Na, menjen. Egyenesen, aztán jobbra.
A költő tíz perc múlva ott állt a gyár első számú emberének íróasztala előtt.
– Tessék parancsolni, miben segíthetek? – hadarta az igazgató, és órájára pillantott, jelezve, hogy a probléma gyors, összeszedett és világos előadására vár, s ebben ő maga mutat példát azzal, hogy az időrabló udvariaskodás helyett rögvest a tárgyra kíván térni.
– Arról volna szó, hogy...
– Igen?
– ...egy verseskönyvet szeretnék kiadni, és támogatást szeretnék kérni önöktől.
Az igazgató felhúzta a szemöldökét:
– És miről szólnának azok a versek? A gyárról?
– Nem, félre tetszett érteni, nem a gyárról, hanem... Gondoltam, hogy az önök számára, akik ebben a városban dolgoznak s váltak ismertté, talán nem mellékes, hogy számon tartják-e önöket a helyi kultúra mecénásaiként is...
Amaz ismét az órájára nézett, és döntött.
– Rendben van, adja be a kérését írásban, részletezze a lényeget, aztán érdeklődjön. Egyébként azt hiszem, hogy olyan húsz-harmincezer forintot esetleg, mondom, esetleg rá tudunk szánni a dologra. Ez így megfelel?
A költő arca felragyogott.
– Természetesen. Igazán nagyon szépen köszönöm, valóban hálás vagyok, tényleg nem is tudom, hogy köszönjem meg...
Az igazgató a szavába vágott:
– Na, és miről is szólna az a könyv?
A költő megvakarta a szakállát.
– Hát... mindenféléről. Ódák a szerelemről, barátságról, szegénységről, gazdagságról és Empedoklészről. Ja, és persze egy szép hegedűfutamról is.
Az igazgató elábrándozott. Eltelt egy perc.
– Szerelem? Tudja, mikor voltam én utoljára szabadságon?!
A költő nem tudta, hogy az igazgató mikor volt legutóbb szabadságon, s azt sem, hogy ennek mi köze lehet a szerelemhez, pláne az ő kötetéhez, de azért együttérzőn bólogatott. Az első számú ember kinézett az ablakon. Odakint a gyárudvaron már hétfő volt nagyon. Eltelt még egy méla perc, mire az igazgató megszólalt:
– Arra sincs időm, hogy levegőt vegyek. Még a végén itt kötök bele a cementbe. Sokszor úgy érzem magam, mint a sivatagban, csak ez ott kívül nem sárga, hanem utálatos szürke. Micsoda portenger... Na, erről nem olvastam én még verset soha. Erről írjon, ha tud...
A költő felvillanyozódott.
– Ez jó... Ez jó. Óda a cementhez.
Az igazgató egykedvűen legyintett.
– Jó a fenét. Itt fullad bele az ember, s még csak észre sem veszi. Látja, milyen könnyű magának? Ha fölállt innen, mehet a dolgára. De én? Itt fulladok meg.
Aztán az órájára nézett megint.
– Na, azt hiszem, végeztünk. Szóval, ahogy megbeszéltük. Érdeklődjön.
Az igazgató késő estig dolgozott, utoljára még elintézett pár telefont, aláírt egy sor levelet, aztán vette az esernyőjét, és indult haza. A portásfülkénél megállt egy pillanatra, megkocogtatta az ablaküveget:
– Géza bácsi, aztán ha nagyon unatkozik az éjjel, írjon ódát a cementhez. Reggel majd elolvasom.
A kapuőr erre jó hangosan nevetett, mert látta, hogy a főnök igen vicces kedvében van. S mikor aztán az igazgató elhajtott kocsijával, utánabámult az éjszakába: mi a francot akar ez olvasni holnap reggel?!