Írta: Kácsor Zsolt
Szorongató álmából felriadt anyácskám és én legszívesebben világgá szaladnánk rémületünkben azon a hajnalon, amikor szörnyű edénycsörömpölés és keserves zokogás közepette öngyilkosságot kísérel meg kicsiny, lakótelepi konyhánkban nagymami.
Futás helyett anyácskám a nagymami vállára dőlve könyörög:
– Jaj, anyuka, ne tessék már ezt csinálni, tessék megnyugodni.
Én pedig (a lehető legmélyebben átérezve anyácskám fájdalmát) vele együtt hajtogatom magamban:
– Nagymami, nyugodj meg, nem lesz semmi baj.
De nagymamit, aki hozzánk eredetileg nem is meghalni jött, a szándékától eltéríteni nem lehet.
– Édes istenem – siránkozik –, minek is születtem én erre a világra? Inkább pusztultam volna el a jó anyám hasában.
Erre anyácskámat végképp elhagyja minden ereje, az asztalra borul és zokog. Nagymami pedig dolgozik tovább. Egy kis fazékba csapvizet enged, felrakja a gázra forrni, és három doboz Románcot hajint bele. Hatvan szál cigaretta szabadul meg papírruhájától, fonódik egymásba, és kezd forró, bűzös táncba.
Aztán visszarámolja a konyhaszekrénybe azt a pár edényt, amelyet a kis fazékkal együtt rántott ki belőle, s közben jajong szakadatlanul, csak úgy dől belőle a panasz. Hogy micsoda egy tróger fia van neki (mármint micsoda egy tróger apácskám van nekem), mert a fia, lám, hetek óta csak hajnalonta jár haza, de mint a szamár, olyan részegen. Hogy egyetlen fia reggeltől estig csak vedel, s már kora reggel sem bír magával, hanem a felkelő Nappal együtt kigúvadt, véreres szemekkel ő is újra és újra kezdi a murit. Hogy ráadásul fütyül a figyelmeztető, ámbár bátortalan hitvesi szóra, s hogy mint a kutyával, a családdal úgy beszél.
Szegény nagymami, mit sem tudott volna ő apácskám trógerkodásáról, ha nem jut az eszébe meglátogatni bennünket egészen váratlanul. De aggódó anyai szíve nem hagyta nyugodni abban a messzi, alföldi faluban, hát eljött, látott, aztán meg akart halni. Anyácskám persze váltig mentegeti apácskámat.
– Anyuka, nem is tetszik tudni, hogy az én drágám milyen sokat dolgozik, nézze csak, az ő cikkeivel van tele mindig az újság. Még a sírba viszi az a sok munka.
Anyácskám más egyébbel mivel is magyarázná azt a megszállott önpusztítást, amit apácskám folytat? Saját magát nem okolhatja, nincs miért. Hiszen anyácskám úgy bánik az én tróger apácskámmal, mint egy földre szállt angyal, igaz, néha megfordul a fejében, hogy talán éppen ez a baj. Talán lehetne hozzá kemény, foghatná erősen, szoros gyeplővel. De aztán mélyen el is szégyelli magát emiatt (én tudom, hogy milyen nagyon mélyen), mert hisz nem akarja az ő drágáját korlátozni semmiben, csak annyit akar ő, hogy maradjon mellette.
És valóban, a látogatásának első napjaiban nem is szólta meg nagymami az ő okos, tehetséges és iszákos fiát, de a második héten, míg egyszer sem látta őt józanul, már minduntalan sírásra görbült a szája.
– Édes istenem – kesergett éjszakánként –, a városon részeges disznó lett az én egyetlen fiamból. Hát minek is taníttattam, járattam egyetemre? Maradt volna otthon, az ő nagy eszével iskola nélkül is íróasztalt kapott volna a tanácselnök mellett.
Azt is kitalálta, hogy elvonóra bírja rá apácskámat.
Egy absztinensnek ígérkező szombat délelőtt rá is szánta magát a döntő beszélgetésre, de a patakokban folyó anyai könnyek láttán apácskám mélykék szeme is elborult...
– Nem kell valami a piacról? – dörmögte oda anyácskámnak, majd a választ meg se várva nagy nyugalommal lesétált a negyedik emeletről a sarki kocsmába, aztán a Makk Hetesig és tovább.
Hajnal háromig nem is jött haza.
De amikor hajnal háromkor az ajtón beesik, megint csak patakzó anyai könnyek fogadják. Apácskámat megpillantva anyácskám fölsikolt:
– Anyuka meg akar halni! Megfőzte a nikotinlevest!
Apácskámban meghűl a vér.
A felesége sikít, az anyja a gáztűzhelynél zokog valami sötét löttyöt kavargatva, a konyhaszekrényen pedig három doboz Románc fekszik kibelezve: ezt látva, akármilyen részeg is, füstös-büdös apácskámban csak megmoccan a menekülési ösztön.
És lassan hátrálni kezd.
A konyhából ki az előszobába, az előszobából a lakásajtóhoz botorkál, és már kinyitná, már menne vissza a megnyugtatóan tompa, hideg derengésbe, mikor anyácskám, e földre szállt angyal, hátulról elkapja a zakóját, visszarántja és felkiált:
– Ha most elmész innen, se engem nem látsz többé, se a gyereket!
Hogy most, éppen most végre kimondta, még az anyácska is meglepődik nagyon, nemhogy a halálra elszánt nagymami és a menekülésre kész apácska.
– Mit mondtál, kislányom? – kérdezi szipogva nagymami.
– Milyen gyerek? – kérdezi apácskám bután, és az anyácskám hasára mered.
– Azt mondtam, hogy terhes vagyok, és a gyereket akkor is megszülöm, ha te innen most örökre kiteszed a lábad – hadarja anyácskám, és megkönnyebbül, hogy már túl van rajta.
Pedig eredetileg csak később akarta megmondani.
Kicsit még várni akart, időzíteni valami alkalmasabb pillanatra.
– Fogd már fel, hogy miről beszél – mondom apácskámnak azon a huszonnégy évvel ezelőtti hajnalon, de nem hallja meg, hiába szorítja a fejét anyácska hasára, hiába hajol olyan közel hozzám, hogy még a borostái súrlódását is hallom anyácskám bőrén, meg annak a nedves, kocsmaszagú puszinak a cuppanását, amit anyácskám hasára ad.
– Na végre – mondom erre, s lassan elvackolódom anyácskám méhében, vánkosom a szíve.
A felszínes szemlélő azt hinné, hogy most a nagy boldogságukra való tekintettel állnak összeölelkezve az előszobában, pedig csak arra vigyáznak, hogy apácskám el ne vágódjék.
– Gyere, kislányom, fektessük le – mondja a praktikus nagymami, gyorsan megfeledkezve halálról, nikotinlevesről, meg az ő jó Istene összes csapásáról. És anyácska meg én tesszük is a dolgunkat rögvest. Már a kisujjunkban van egy részeg férfi vetkőztetésének és lefektetésének technikája.
(A blog vendégszerzője író, újságíró, a Népszabadság munkatársa. Eddig megjelent kötetei: Barbarus (2008. Athenaeum), István király blogja (2009. Athenaeum)
