Írta: M. Szlávik Tünde
Mivel már elég régen vagyok fiatal, kitapasztaltam, hogy van az évnek egy különleges, rövid időszaka, amikor egyszerre érzem a női létezés minden gyönyörét, s ereimben lángvörös lobogással forr a szerelem… Nincs naptárban előre bekarikázható terminusa, nem tudok előre felkészülni, hirtelen zúdul rám. Elmondom, talán ráismersz te is.
Elolvad már a hó, a föld a kovászolt, egyhetes rozskenyér savanykás illatát leheli, tétován trillázva új dalt próbálnak a cinegék, a kiskertekben felbrummognak a rotációs kapák. Akkor, igen, akkor érzed meg az első tétova tekintetet térded felett. Mindegy, mit viselsz, levetkeztetnek a férfipillantások. Összehúzott szemrések mögül húzódó szivárványon lépkedsz, egyenesre feszíted derekad, érzed, magad mögött hagyod az éveket, leolvadnak a kilóid, a bánatháj oda, hetvenkilónyi tömör gyönyör visszfénye ég a tágra nyílt pupillákon.
Nincs otromba beszólás, füttyögés, csak vággyal teli, rád csodálkozó pillantások vannak. Nem lettél szebb tegnap óta, s holnapra talán elmúlik, de itt és most annyira jelen van a Tavasz, hogy nem érzed képzavarnak: vérágas tekintetek bújnak blúzod alá, s lepattintják rólad az ostoba konvenciók miatt magadra kényszerített melltartódat. Ma szabad a tanárnőnek mellbimbót viselni a kokárda alatt! Rügyként pattannak ki a testpáncél alól, s nem bánod, amikor a krétapor blézeredre hull, mert titokban végigsimíthatsz rajtuk.
Tavasz van! Eljött az én napom! Kinevetem a tegnapi bosszúságot, félrerúgom a hétköznapok nyűgét, ha csak egy napig táncolhatok az üvegcipőben, akkor is. Holnap újra tort ülnek a háznyi nagy tökfejek, de ma én vagyok a Tavasztündér: karcsú, rőt loboncú, fülig száj… Ma mindent szabad!
