Írta: Lajtos Nóra
Esti Kornélia legújabb története
Halszagú volt a tér. Az emberek árnyékai mint paradicsomszószba konzervált heringek kúsztak az alkony napvörösben izzó padlózatán. Esti Kornélia szeretett halpiacra járni, de most valamiért őt is meglepte az erős halszag. Körbenézett a téren, de csak aktatáskák, bevásárlószatyrok himbálóztak gazdáik kezében, vagy a válltáskák titkos tartalmát szorították magukhoz a nők, vagy a hátizsákjukban egy fél életet hordozók sietős lépteit lehetett látni. Meg egy kisebb embercsoportot. Horgolt csipkeszélű sálja még őrzött valamit a reggeli parfümjéből, azzal takarta el pisze orrát. Október végi szél kotort bele az egy-egy lámpaoszlop köré hordott avarba. Esti Kornélia szerette nézni, amint a levelek még egy utolsó tangót táncolnak, mielőtt elhagynák végleg a fenti létüket.
A kisfiára gondolt, aki az óvoda udvarán pajkosan lovagolja meg a rugós fémlovacskát, a csúszdán már háttal lefelé csúszik, ha épp nem figyelnek oda rá, falevél lenyomatokat készít, és egy-két szelídgesztenyét is csempész kiskabátjának zsebébe. Ilyenkor gyakran tejbegríz-maszatú arcocska jelenik meg előtte, aki hosszú kabátja szélébe csavarodva bújik el huncutkodva, majd a nyakába ugorva összefahéjozza a haját. Ekkor Esti Kornéliát valami végtelen tengerré duzzadó érzelem tölti el. Minden vágya elfér szívének jobb pitvarában, ahogyan most is, amikor hozzá siet otthonról. Most nem volt túl vidám kedvében, sőt felborzolta az idegeit, mert épp megölte egyik novellája főhősét. Úgy érezte, elégtételt követel még tőle a többi szereplő. Közben odaért az óvoda kerítéséhez. Nem látta az udvaron játszó pajtások közt a kisfiát. Mindig a legrosszabbra gondolt olyankor. És az Óperenciás-tenger sója nehezült rá szemére, amit az őszi szél az arcára rajzolt. Az olajozatlan óvodakapu éles csikorgással jelezte megérkezését, amikor az egyik fal menti bokor mögül előbújt a kisfia. Esti Kornéliában ismét megmozdult valami: belső lelki tájaira rajzfestékkel mázolt szivárványkapu virult, alatta egy szem gesztenyével.
Az őszi alkonyatban már bontogatta kontyát a köd. A szűk utcából a téren keresztül siettek hazafelé. Emlékezett Esti Kornélia, hol állott a kisebb embercsoport, amely addigra már szerteoszlott. Arrafelé vették az irányt, amikor látták: egy halszállító hűtőautó ajtajának zárja adta meg magát. Az erős halszagot felkapta a szél, és az idő csőrében elvitte, amerre látta. Csak a kis kabátzsebből kipotyogó gesztenyék útja mutatta: az élet mégsem ilyen halszagú.
A kép forrása: https://www.pexels.com/
