Írta: Vaskó Ilona
Ó az istentelen szürke tél, az örök vakító fehér ruhájával… Már annyira gyötrő, már annyira kínzó, és még háborogni próbált a múlt héten. Még utoljára megmutatta rettenetes erejét, még utoljára rúgott minden nyomorultba, kinek szíve, lelke már a tavasz mámorító illata után vágyódni merészelt.
Én is éreztem fagyos szorítását szívemen. Markolta konokul, szinte már csak az olvasás tartotta bennem a lelket. Éppen Zorbaszról, a görögről olvastam. A könyvben mindenhol sütött a nap. Izzó, égető nyár volt minden fejezete. Láttam a forró, krétai tájat, éreztem a tenger sós illatát. Becsaptam magam! Kinéztem az ablakon, és arcul ütött a valóság, a rideg, magtalan tél. Kínlódott a gigászi nagyváros, New York is, fuldokolt a hóban minden, és mindenki. A repülők nem értek oda a várva várt szerelmesekhez, hiába hirdette Európa a tavaszt, Amerika még telet kiáltott.
Aztán eltelt egy hét, és ma, a hóhalmok tetején a mókusok táncolnak. Előbújtak rejtekhelyükről az újszülött állatok is. Itt nem a fecske köszönt. A külvárosban, ahol élek, a mókusok jöttek elő vidáman kergetőzve. A hó még tartja magát, de a nap már erősen dolgozik rajta, hogy vízzé változtassa. Kitartó munkája kis patakokba gyűlik az út szélén, hogy elnyelhesse azt a végtelen csatornarendszer. Az óriási házak kanyonjaiba már be tud sütni a nap. Nem kell a Hudson folyóig sétálnom, ha látni akarom. Most minden él és lüktet, már minden megtelt a tavaszi bujaság friss üdeségével. Minden pajkosnak és vidámnak tűnik, de lehet nekem csak a hazatérés vad öröme varázsol mindent tavasszá.
Elképzelem, ahogyan pattan a rügy a fákon a Nyírségben, ahogy a nap aranyruhába öltözteti az országút menti szántóföldeket. A föld illatát érzem az orromban, a termőföldek magra várnak, meg akarnak termékenyülni, hogy szülhessenek, mire a nyár véget ér. Minden így termékenyül meg. A gondolat, a vágy, minden, amit csak magam elé képzelek. Otthon az ég szürkéből kékre vált, a lányok szoknyái rövidülnek, a sápadtságot pír váltja fel. Szemükben a szerelem tüze ég, csábítani akarnak mindenkit a szabad levegőre.
Mindig üde lány képében jön a tavasz, friss hamvas bőrrel, duzzadó mellekkel hirdetve, kiáltva a friss életet. Pimaszul, kéjesen nyújtóztatja magát a nap, még nem öreg, még üde, nem éget, melegít, mint a fiatal lány csókja. Édes, nem követel, csak csábít, játszik, nem birtokol. Most még minden olyan, mint a fátyol, illanó. Most minden csak egy üde, friss, szelíd igéző lehelet... Érzem, jön a tavasz.
New York 2010. március 08.
