Írta: M. Szlávik Tünde
„Nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret” (J. A.)
Mázli macska sokat csuklik, mivel Boci névre hallgató kandúrunk kedves édesanyját mostanában gyakran szoktuk emlegetni. Négylábú családtagunk, aki a Holstein-fríz tehenek mintázata után kapta kevéssé férfias, de csalogatásra, ciccegésre kiválóan alkalmas nevét, ivarérett lett. Hajnalban jár haza, kissé dülöngélve reggelit követel, reszkető inakkal dől a tányérnak – van, amikor egészen egyszerűen melléhasal −, aztán gyors mosakodás, mielőtt 6-8 órára elájulna. Munkából jövet, ahogy zörren a kulcscsomóm, kitámolyog a folyosóra, alig lát ki abból a kómás, buci fejéből, és majd kiesik a száján, akkorákat ásít. Újra megetetem, kimegy pár körre, majd visszajön erőt gyűjteni az éjszakai műszakhoz.
Este 9 körül indul útjára a gyönyör. Boci leül a bejárati ajtó elé, szemét le sem veszi a kilincsről, mehetnékjét jellegzetes nyávogással jelzi. Elmondom a szokásos litániát, hogy vigyázzon magára, kerülje el Feketedögöt meg a bandáját, és Ágnesék Cilája nekem is kedvemre való menyecske, bár kissé idősebb nála. Eh, rám se hederít, kicselez, nyomul kifelé. Ahogy nyílik az ajtó, már el is tűnik a sötétben.
Pontosítsunk: így volt ez egészen karácsonyig, amikor esett százötvenkét hópihe, s beköszöntött a fogvacogtatóan hideg idő. Menetrend szerint nyávogott, én anyáskodtam, nyitottam az ajtót, ő kirontott, de ahogy kiért a lábtörlőre, a két mellső lába lecövekelt. A teste és a hátsók persze lendületben voltak, így szabályosan elgáncsolta magát. Felpattant, s visszakocogott a folyosóra. Leült a kiindulási pontra, megvakarta a füle tövét, s buta képpel nézett fel rám. Becsuktam az ajtót. Nyávogott – kinyitottam. Ezúttal lassúra vette a tempót, kidugta az orrát a hidegbe, majd visszahúzódott. Ekkor hangzott el először az „Azanyádcicus!”, ami persze méltatlan volt a karácsonyhoz. Papucsommal óvatosan kitoltam a fenekét a küszöbön kívülre, erre átugrott a lábamon, vissza a melegbe. Bezártam az ajtót. Idegesen pattogtatta a farkincáját, nyikorgott, hízelegve törleszkedett. Sóhajtottam, ajtót nyitottam, mire kiült az ajtó elé, farkával a küszöböt söprögetve. Nézelődött volna még egy darabig a nyitott ajtóban, a háta mögül áramló finom melegben, de nekem már fázott a lábam, úgyhogy véget vetettem a mókának. Kétségbeesetten nyervákolt, hintázott egyet a kilincsen. Beengedtem, újabb csuklásokra késztettem Mázli mamát. Leültem a radiátor mellé, nagyanyósan betakaróztam. Boci nyugtalanul járt fel-alá, majd újabb áriába fogott. Ajtót nyitottam, és kituszkoltam. Semmi cirmolás, meg vigyázz magadra, csak viszlát, jóccakát, és még a kulcsot is ráfordítottam. Okos cica, megértette, hogy a továbbiakban semmi cicó, mennie kell, ha már elindult.
Pár napig ezzel a műsorszámmal bővült az esti program.
Most Bocika itt alszik az ölemben, míg új borítófotót keresek a Facebook-profilomra. Szeretnék egy szép jégvirágosat, de bármelyikre ránézek, nem emlékeztet egyik sem a gyermekkoromban az ablakunkon indázó meseszép emlékképre. Bosszúsan nézek az ablakra: hőszigetelt dupla üveg, esélye sincs a jégvirágnak. Bezzeg régen… Igaz, az a része nem hiányzik, amikor reggel arra ébredtünk, hogy a folyosón belefagyott a víz a mosdótálba, de a jégvirágos ablak, aminek mintáját lehelgetve alakítgattuk, majd műveltségünket fitogtatva fordított S-sel mi is belekarcoltuk körmünkkel a KINCS szót, igen. S míg álmodozva-nosztalgiázva macskám bundáját cirógatom, hirtelen ráébredek, hogy semmivel sem vagyok különb Bocinál, hiszen én is a biztonságos melegből vágyom csupán a látványát a régi teleknek. A fázós része már nem kellene, csak a szépsége. Mindig, mindenben biztonságos játékra törekszem, sőt, ha tehetném, paplanernyővel indulnék bungee jumpingolni… Illetve egyáltalán, sehogy nem ugranék... S én döntök a cica helyett, amikor hajtja a vére, de lefagy a lába, s nem tudja, mitévő legyen?
Kilenc előtt jól fogom lakatni kis kandúromat, s résnyire nyitva hagyom az ajtót, hogy maga dönthessen, mikor akar indulni. Amúgy meg egy szép, magányos, havas faóriás fotóját választottam…
