Írta: M. Szlávik Tünde
Amíg az ember kisgyermek, csak annyit ért meg a Mindenszentek misztériumából meg a halottak napi kultuszból, hogy van az évnek egy különleges napja, amikor megteheti azt, amit egyébként megtiltanak neki: gyufát vehet a kezébe, s meggyújthatja a vékony gyertyaszálakat.
Én is szerettem nézni a karcsú lángok nyújtózását, még incselkedtem is a forró tűznyelvvel, miközben kézmelengetés ürügyén kipróbáltam, milyen közel dughatom ujjaim a parányi tűzvirághoz. Annyira elmélyedtem a feladatban, hogy keveset fogtam fel a felnőttek ünnepélyes komorságából. Amúgy is alig értettem csöndes beszélgetésüket, melyben számomra ismeretlen neveket emlegettek. Néha felidéződött egy-egy alak a megsárgult fényképekről, de valahogy nem lehetett összeegyeztetni a virágokkal borított halmocskát a nevetős szemű, szúrós bajuszú Pásztor nagyapa halvány emlékével.
Minket temetésekre soha nem vittek, amennyire lehetett, óvni akartak minden fájdalomtól. Csak azt furcsállottam, hogy ahogy teltek az évek, Anya egyre többször állt meg a temetőben halottak napján. Belemarkolt a papírzacskóba, szétosztotta a gyertyácskákat a puszta pillantással is kordában tartható gyereknép között. Egyre nagyobb körutat kellett megtenni, de egyre több ismerős arc tűnt el, s egyre kevesebben róttuk a girbegurba kis ösvényeket.
Az első igazi veszteség akkor ért, amikor meghalt a nagymamám. Képtelenségnek tűnt még az ideje is: az lehetetlen, hogy valaki éppen húsvétkor, a feltámadáskor haljon meg!
Akkoriban faluhelyen még az volt a szokás, hogy a halottakat a házban ravatalozták fel. A háromosztatú ház ajtaját kinyitották hát, a pitvar közepére állították a nehéz tölgyfa asztalt, arra tették a dísztelen fakoporsót. Mi, unokák beteg kiscsirkeként bújtunk össze a sarokban, s azt figyeltük, milyen különösen viselkednek a felnőttek: nyugodt, csöndes léptekkel bejönnek az ajtón, aztán hirtelen jajveszékelni kezdenek, amint megpillantják azt a fehér, itt-ott kidudorodó leplet az asztal tetején. A zokogásból egyszer azt a félmondatot hámoztam ki, hogy úgy mosolyog, mint ahogy szokott, mintha élne… Én addig nem mertem közelebb merészkedni, de most félelmemnél erősebbnek bizonyult a kíváncsiságom: hogyan mosolyoghatna, ha egyszer meghalt? Vagy talán mégsem…?
S ekkor, feledve az anyai kérést, odasandítottam a felemelt lepedőszerűség alá. S rögtön megértettem, mit jelentett, amikor édesanyám azt mondta, azt szeretné, ha inkább az élő, az eleven Mamát őriznénk meg az emlékezetünkben. Mert ez a Valaki egyszerűen nem lehetett az én nagymamám! Olyan hátborzongatóan sárgásfehér és áttetsző volt, mintha a halottak napi gyertyákból formázták volna a vonásait.
Abban az évben tiltakoztam először, nem akartam "tüzeskedni" a temetőben. A földhányás alatt Apa édesanyja fekszik, és én féltem újra látni a fájdalmat Apukám arcán. Hogy is halhat meg valakinek az édesanyja?
Akkor már megértettem, mi az az elmúlás, de semmi magasztosat nem találtam benne. A kínzó hiányérzet miatt minden gyönyörűségét elvesztette az a novemberi este. Nem értettem, miért kell évről évre feltépni a sebeket.
Sok idő telt el, mire egyszer − ott a sírnál − végre ki mertük mondani, hogy vasárnaponként még mindig várjuk a halk kopogást a bejárati ajtón. Mama mindig ebéd után érkezett, egy fekete műbőr, csatos retiküllel, amiből feledhetetlen, de azóta sem érzett süteményeket varázsolt elő. Egymás szavába vágtunk, egyszerre törtek fel bennünk az emlékek: emlékszel, egyszer az Öcskös reklamált a lekváros piskóta láttán, mondván, inkább egy kis tisztességes mákos kalácsot tetszett volna sütni… Igen, s a következő vasárnap mákkal dúsan megrakott kőttes lapult a táskában! S arra emlékszel még, amikor…
Ettől kezdve a mi családunkban megváltoztak a dolgok. Amikor mások a halottaik kedvéért csöpögő faggyúszálakat szúrtak a sír megdermedt rögei közé, a márványlap szélére, a díszes koszorúkra, addig mi makacsul a feltámadást vártuk. Az ujjainkon kiszámoltuk, mennyit kell aludni vasárnapig, amikor Mama bekopog majd a nagyajtón, fekete műbőr táskájával a karján, abban a tisztességes mákos kaláccsal, amilyet azóta sem sütött senki.
Mert nem halhat meg igazán az, akire emlékeznek. S mi nem szűntünk meg emlékezni.
