Írta: M. Szlávik Tünde
Gyermekkoromban el kellett telnie egy kis időnek, mire rájöttem, mit jelent, ha a felnőttek legyintenek, s azt mondják: Hja, ahogy azt Móricka… Sőt, arra is gondoltam, ez valami olyasféle név lehet, mint a Maurice Chevalier. Végül nem szomorított el a felismerés, mert attól kezdve én lehettem Móricka, aki elképzeli… Például azt, hogy festő leszek.
Állok a tengerparton – ez a szél miatt fontos, ami dús hajamba tép. Nem tép, az fáj, tehát lágyan borzolgatja a hullámokat vízen és hajban egyaránt. Lobog. Időnként hátravetem a fejem, hogy még előnyösebben lengedezzen. Felemelem a kezem, hátrasimítani a szemembe hulló tincseket. Az ecset nyele megakad a szemöldökömben. Hogy kerül ez a kezembe? Jah, hogy festőművész vagyok! Állok a sziklafalon… Dehogy állok! Az én tériszonyommal? Akkor állok a homokban… Égeti a talpam, de nem érdekes, első a művészet, igyekszem festői tartásban állni, fej felszegve, hajam vízszintesen zászlót játszik. Bal kezemben nincs ecset, tehát azzal időnként elgondolkodva beletúrhatok a hajamba – közben homlok enyhén ráncol, szem becsuk, nyakszirt hátrafeszül, ajak biggyeszt. Szépséges vagyok. Naná! Festő ecsetjére méltó. De hiszen én vagyok a festő! Szóval, festem a tengert. Festeném, de nem látom a hajamtól, ami a fejem körül kavarog, beletapad a számba. Diszkréten nem megy, tehát egyre vadabbul köpködöm kifelé, már tiszta nyál körülöttem a homok, még jó, hogy ki-kicsap a tenger is, legalább nem látszik. A tenger sem látszik ettől a marha nagy állványtól meg vászontól itt előttem. Oldalra lépnék, de jön a víz, jön a víz, futni kéne, de hova tegyem ezt a tengersok festéket, meg ezt a rengeteg hóbelevancot… Nem nekem való ez, még egy ecsetvonást sem tettem, de már csurom víz vagyok, a hajam is teljesen körbetekeredett az arcom körül, rám tapad, mint egy falka polip. No, szép, mindjárt megszakadnak itt mellettem, hát ezeknek legyek én festőművész? Na, ahogy azt Móricka elképzeli…
