Írta: M. Szlávik Tünde
A több órás várakozás után hirtelen lódultak meg az események. A mentős megperdítette alatta a kerekesszéket, csak arra volt ideje, hogy tétován a nővérpult felé intsen. Senki nem reagált, ügyet sem vetettek a távozóra, éppen az új betegek felvételét intézték, s ő már nem tartozott ide. Olyan gyorsan közeledtek a csapóajtóhoz, hogy elfogta a szédülés. Egy pillanatra úgy érezte, a mentős nekitolja, hogy az ő két vén térdével feszítse szét az ajtószárnyakat. Az utolsó pillanatban egy idegen jött szemből, félreállt, s utat engedett nekik, amit a mentős harsány köszöntük szépennel nyugtázott. Kicsit úgy érezte magát, mint egy eleven faltörő kos, mintha vele vágnának utat a kórházfolyosó kora délutáni emberáradatában.
− Igyekezzen, mamuska! – hajolt ki a másik piros-sárga ruhás férfi a betegszállító autó ajtaján. – A vonat nem vár… − fakadt dalra, miközben kezét nyújtva besegítette az utolsó szabad ülésbe. Kézitáskáját szorongatva tétova mozdulatot tett a kerekesszék felé, de mire megszólalhatott volna, már emelkedett is az ócska barna táska a holmijával. A pohár, villant át fején a gondolat, ahogy nagy lendülettel besuvasztották a táskát az ülés és a lába közé, de szégyellt volna lehajolni, hogy megnézze, nem tört-e el. Bizonyára megvédte a puha törülköző, aminek a közepébe dugta. Sajnálná, ha baja esne. Azon az utolsó estén, amikor túl fáradtnak érezte magát, hogy kiszálljon az ágyból, Pista ebben hozott neki vizet. Tálcára rakta, megadva a módját még egy konyharuhát is terített behajlított karjára, parancsoljon, méltóságos grófnő, tréfálkozott… Ez volt az utolsó tárgy, amit a férje érintett… Azóta csak ünnepnapokon vette elő, meg most, ahogy a kórházba pakolt. Ha netán mégsem sikerülne az a műtét, ez legyen itt a közelében…
Az autó zúgása-ringatása és az utastársak monoton hangja elnyomta kissé érzékeit, s éhségét feledve el-elbóbiskolt. Hetvenöt évesen már nem érezte szükségét, hogy részt vegyen a kötelező udvariassági körökön, beszámolva betegségről, családról, gyerekeknek felépített házról, unokáknak adott tízezrekről, az ólban hízó kocáról, az ősszel eltett befőttekkel teli kamráról. Nem is lett volna mivel dicsekednie, így talán, ha ébren van is megengedi magának az irányítható nagyothallás luxusát. De álmodott. Pistáról, ahogy hazavárja őt. Akkurátusan a járda két szélére tolja a havat, ahonnan majd hátratalicskázza a veteményeskertbe, aztán lehomokol a bejárati ajtótól a kiskapuig, nehogy ő elcsússzon. Majd bajuszát huncutul megpödörve ráhunyorít: na, topoghatsz, Mama…
− Mama, mama! – hajolt arcába a mentős, majd ébredéstől kába, vizenyős tekintetét látva gyengéden megveregette a karját. – Megérkeztünk, mamikám.
Esetlen mozdulatokkal kászálódott ki az autóból, lenyelte a szájában felgyülemlett epekeserű nyálat, halkan elköszönt a hurkába való majoránna mennyiségén vitatkozó betegtársaktól, majd belekapaszkodott a színes overálos férfi karjába. Az ruganyos mozdulatokkal, de az ő lassú tipegéséhez szabva tempóját végigvezette a szél által összehordott hóbuckák között az ajtóig. A kulcs, jaj, a kulcs, ha el nem alszik, időben elővette volna a retikülből, most csak feltartja itt az embereket, riadozott, de a mentős megnyugtatta, ismeri ezt a fajtát, addig a saját háza előtt sem száll ki, míg ki nem oktatta a másikat toroskáposztából.
A kulcs persze nem a táskában volt, hanem a kabátja zsebében, oda készítette, hogy ott hamarabb megtalálja a sötétben is, csak elfeledte. Ahogy kinyílt az ajtó, hideg dohszag áradt a hóillatú udvarra. Villanyt gyújtott, s előkotorta kopott pénztárcáját. Hagyja csak, lépett ki a férfi a járdára, hát jó egészséget, mamikám. Majd kezeivel fázósan megütögette karjait, átugrálta a buckákat, s betette a kiskaput. A mentőautó nyitásakor kiszűrődött a benti nevetgélés; halk dudaszó, motorzúgás, majd csend. Csak a csend…
