Írta: M. Szlávik Tünde
Micsoda giccs, gondolta Kovács Imre, amikor az akácerdő szegélyezte úton haladva egy nyiladékon át megpillantotta a kis tisztáson a holdfényben legelésző őzcsaládot. Papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet… − ugrott be neki a Mézga Géza főcímdal. Felsejlett benne Marci fia pisze orra, homloka közepéig felszaladó szemöldöke, ha majd otthon elmeséli neki a találkozást. Elmosolyodott. Még húsz perc.
Dúdolgatva vette a kanyarokat. Néha eljátszott a gondolattal, hogy csukott szemmel meddig jutna el a harminc év alatt már unalomig megismert szakaszon. A nagy dombra fel jól kihúzatni, ötszáz méter egyenesen, a derékszögű jobbos kanyar előtt visszaváltani, kis gáz, negyedik, magában számol háromig, enyhe ív jobbra, száz méter után újra balra, elég a motorfék, csak egy kicsit kell a lábát elemelni a gázpedálról. Onnan meg megint csak egyenesen kilométereken át. Egy pillanatra valóban le is eresztette szempilláit. Na, így lehet jól elaludni menet közben… Tenyerébe ásított, megdörgölte orra alját, az arcát, homlokát a haja tövéig, többször is.
− Az anyád, Bambi! − nyögött fel, amikor az őz megjelent az út bal oldalán. Hirtelen a fékre lépett, ezzel egyidőben belenézett a visszapillantó tükörbe. Az utolsó pillanatban sikerült megállnia, mielőtt az állat pár pillanatnyi tétovázás után bizonytalan szökellésekkel megindult, át az úttesten, és bevonszolta fehér tükrös hátsóját a rekettyésbe. Imre is a bozótost fürkészte, jönnek-e a négylábú cimborák. Jöttek. Cseppet sem sietve, kissé bokázva, körmük meg-megcsúszott az aszfalton.
Imre teljesen felébredt... Komótosan folytatta tovább az utat. Csöndesen szentségelt.
A jobbra ívelő kanyaron túl egy traktor vesztegelt, fényszórója bevilágította a környéket, ám a kanyart bevéve elvakította Imrét, aki időben átváltott tompítottra. A másiknak azonban esze ágában sem volt így tenni. Legalább venné le azt a rohadt reflektort, ha már pont itt jött rá a szapora − morogta félhangosan Imre, majd ahogy a traktor mellé ért, pöccintett egyet a kapcsolón, hátha a váratlan fénytől észbe kap a vezető, s a motort felpörgetve beletaposott a gázba. Ekkor vette észre az úton heverő sötét alakot. Két lábbal állt bele a fékbe, karjait kinyújtva-megfeszítve próbálta lekormányozni az autót az útról. Nem volt biztos abban, hogy ismét sikerült időben megállnia.
− Nem döccent, nem mentem át rajta, nem döccent…− mantrázta magában, amíg remegő lábakkal kinyitotta az ajtót. Kiszállni azonban már nem volt bátorsága, csak a bal lábát vetette meg az úttesten, s az ajtón áthajolva fülelt, hall-e nyöszörgést a kerekek alól. Ám a traktor pöfögése minden más hangot elnyomott. Saját zihálását sem hallotta.
Hátra kéne tolatnom, hogy a fényben meg tudjam nézni, gondolta, de ekkor hirtelen úgy érezte, egy láthatatlan, hideg kéz csavargatja a beleit. Ha visszaül, nem lesz képes megállni, a traktor sofőrje pedig biztosan látta őt. Nem, nem hagyhatja itt feküdni a fickót az úton, mi van, ha csak megsebesült, és lehetne még segíteni rajta. De ha már… Úristen, akkor gyilkos vagyok, huppant le az ülésbe. Nincs mese, ki kell szállni.
Az idegességtől remegve araszolt, centimétert centiméter után küzdött le. Agyában az összes eddig látott horrorfilm egyszerre pergett, a zetor sem tudta elnyomni a baglyok gúnyos, jellegzetes, tutuló huhúhúú-ját, a banyák lármáját, meg a vérfarkas vonítását. Teljesen el tudta képzelni, hogy a kocsi kerekei alól hirtelen kihussan az elgázolt fickó − ha fickó −, és nekiugrik a torkának. A közelben megreccsent egy ág, ettől métereket ugrott hátra ijedtében. Majd izzadó homlokát törölgetve sasszézó léptekkel ismét becserkészte a kocsit.
− Élsz, ember? Hé, mondj valamit! − motyogta alig hallhatóan, de nem érkezett válasz. A félelemtől szűkölve négykézlábra ereszkedett, majd minden izmát megfeszítve egészen a kocsi orráig mászott, és megérintette a testet. A belei ismét megcsavarodtak, amikor a keze valami valószínűtlenül puhát tapintott. Ekkor eszébe jutott a telefonja, előkapta, és bevilágított vele a kocsi alá. Az egész alak olyan furcsán lapos volt. A bal első kerék alatt megcsillant a fény egy kis tócsán.
− Úristen, úristen! − ordított fel.
A traktor mellől, az erdő felől sötét árnyak közeledtek felé, a részeg emberek bizonytalanul billegő lépteivel. Páni félelem fogta el, legszívesebben elfutott volna, de semmi értelme, itt az autója, az irataival, már szemtanúk is vannak...
− Nem döccent, nem gázoltam el, nem mentem át rajta − zokogta térden csúszva. Az odaérkezők egyike atyáskodó mozdulattal megpaskolta Imre feje búbját:
− Nem látta ja Józsit? – kérdezte kásás, elmosódott hangon.Imre könnyes szemmel nézett fel a kockás inges, kantáros munkásnadrágot viselő pufók alakra:
− Csak nem magukkal volt?
− Debbezony, az előbb hagytuk el valahun, lejesett a pótosrul.
− Meeeer nem tudott kappaszkodni, pedig erőssen odakötöztük a kezit az oszlopho − kontrázott hasonlóképpen seggrészeg társa, egy kajla bajszú, vékony égimeszelő.
− Édes istenem! – nyüszített tovább Imre. − Odakötözték? Miért?− Meee raza tökfej még kappaszkodni se tudott! − vihogtak amazok a kocsi orrára támaszkodva.
− Itt feküdt ez a szerencsétlen az úton, már elgázolhatta valaki, mert teljesen össze vannak törve a csontjai – mentegetőzött Imre.
− Kinek? – kérdezte meghökkenve a colos.
− Hát a maguk Józsi barátjának!
− A csonttyai? Hallod, aaaaszonygyaja Józsi csonttyai… Mikó a vót az egész társaságba ja leggerinctelenebb…− csapkodták fuldokolva a motorháztetőt.
− Megbolondultak? Itt fekszik a barátjuk holtan, maguk meg sértegetik? Nem, ne nyúljanak hozzá! − kiáltott a részeg cimborákra, de elkésett. A lábánál fogva már ki is rántották a testet a kerekek alól. Imre rémületében megperdült a tengelye körül. Ha volt is szikrányi élet abban a szerencsétlenben, akkor most rázták szerteszét a gerincét. − Te úristen! Ááááá! − ordította, amikor látta, hogy a fej leválik a testről, és szétplaccsan az úton. − Mi ez?
− Szaaalmabábbu. Ja szüreti bálra. Ottan vannak mind a taraktoron, csak a Józsi lejesett. Űtet kerestük a setétbe. Ne bánkóggyá, e vót a legszarabb, meeer ez még kappaszkodni se tudott − nyerítettek ismét az Imre előtt ismeretlen vicc poénján.
− Basszátok meg! − ült le az árokpartra Imre, aztán két kezével többször végigdörzsölte az arcát, szemét, majd sírásba forduló nevetésbe kezdett a megkönnyebbüléstől. Beletelt pár percbe, mire annyira összeszedte magát, hogy újra be bírt ülni az autóba.
Alig haladt kétszáz métert, amikor ismét egy sötét alakot látott az út szélén heverni.
− Rohadjatok meg, hát a Pistát is elhagytátok! − röhögött fel hisztérikusan, majd gázt adott, és áthajtott a testen.
Döccent…
