Írta: M. Szlávik Tünde
Július 28-a, vasárnap, 5:05. Kelő nappal én is kelek. Az égbolt felhőtlen, várható hőmérséklet 36 °+ erős UV-sugárzás. Férj is ébred, ergo: 10 percen belül kávé érkezik balról. Telefon párna alól elő − nézzünk hajnali rigókat! Úgy látom, más is átesett az intravénás facebook-beültetésen, itt sorakoznak szépen a gőzölgő kávés-kiflis-virágcsokros reggeli okosságok. Nem ítélkezem, ha valaki ettől boldog, rajta, legyen jó reggele. Nekem az van, versenyt nyújtózom a macskával, én vagyok a hosszabb, ő a szőrösebb, viszont büdös a szája, de soha nagyobb baj ne érjen hajnaltájt.
Kis időutazás, jobb hüvelykujjal lágyan felfelé simogatom a kijelzőt, visszafelé peregnek az események, néhány jóéjtcsók, kis éji zene, még ma oszd meg, hogy halom pénzt nyerj reggelre, rohaggyálmeg pedig mindenél joban szeretelek… Hoppá, hoppá, lemaradtam valamiről? M., csekély helyesírási készséggel rendelkező édes kis tizenhat éves ismerősöm vergődik szerelmi csalódás gúzsában fetrengve – de szépen írtad, egyemmeg, mondaná nagymamám. Ha emlékezetem nem csal, egy éven belül már a harmadik életre szóló kapcsolatát becézi imígyen. Ezután jön majd a miért én, miért mindig én, aztán a minden férfi szemét állat, végül az ott fogsz majd sírni, ahol… kezdetű tirádák. Ha nagyon csúnyán káromkodik, megint letiltom egy időre, majd a következő turbék-turbéknál visszaengedem.
Mmmmm… Kávé, kávé, kávé… A korábbi napi hármat hajnali egyre redukáltam, így annak szeretem megadni a módját, magam mellé teszem hát a telefont. Boci cica helyezkedik, ilyenkor szokott az ölembe telepedni egy kis fültővakargatásra, közben farkával lustán paskolgatja a mobilt, remélem, nem lájkolt a nevemben valami marhaságot. Szerencsére nem, vagy csak nem látom. Befrissítek. Meglepődöm. M. új taktikát eszelt ki: kibőgött szemmel alulról felfelé néző fotóval rukkolt elő. Meg kell a szívnek szakadni! Hogy lehet valaki ennyire… Ez a megvert kölyökkutya tekintet… Ezek a nedves pillák… Vízben úszó szemek… Mint egy hal… A halam! A halacska, aki szerelmes volt a mutatóujjamba!
Sziámi harcos hal volt, a fiam akváriumában élt, gyakorta cserélődő lakótársak között. A halak hamar halnak. Ő nem. Harcos volt, túlélő. Mint égszínkék fátyoldarab lebegett a vízben, a szűrő által keltett buborékoszlopot gondosan elkerülve, időnként megkergetve a guppikat. Egy etetéskor óvatosan megcsobogtattam a vizet az ujjaim hegyével, majd lassan bedugtam jó mélyre a mutatóujjamat. Akkor jött Ő. Az első érintéstől mindketten megijedtünk. Én kirántottam a kezem, ő bemenekült az oldalára döntött, a rárakódott algától rég bepatinásodott kerámia hajóba. Néztük egymást. Szívverésem ütemére mozgott a vízben, előre-hátra himbálózott, hullámzott az egész teste.
Újra bedugtam az ujjam. Lassan jött elő, mintha maga sem hinné, hogy ez újra megtörténhet vele. Egyre szűkülő körökben úszott, majd az utolsónál szorosan hozzásimult az ujjamhoz. Ha még hajlékonyabb lett volna, gyűrűvé gömbölyödik. Én nem mertem levegőt venni. Ő..., nos, ezt nehéz lett volna megállapítani.
Persze nem árultam el senkinek. Mindenki azt gondolta volna, csak prédának tekint, kóstolgat, próbálkozik velem. Pedig nem. Heteken át tartott a – nem bánom, nevezzük így – viszonyunk. Ha meglátott, nem evett tovább, szerelmesen odabújt az ujjamhoz. Megpróbálkoztam két ujjal, hogy talán szlalomozik majd közöttük, de megrémült, úgy kellett kiengesztelni. Már ráncosodott a bőr az ujjbegyemen, mire megbocsátott. Monogám típus volt, csak a mutatót akarta.
Szomorú vége lett. Egy napon, mire hazaértem a munkából, gyönyörű úszójából hiányzott egy darab. Nem akartam, hogy a szemem láttára falják fel elevenen a meredt tekintetű kis senkik. Kivettem hát az akváriumból egy befőttesüvegbe.
Tudod te, mekkora tehetetlenség, ha beteg a halad? Nem hívhatsz hozzá orvost, nem adhatsz neki szívmasszázst, mesterséges légzést, beöntést… Kegyelemből még a nyakát sem tudod kitekerni, hogy ne szenvedjen annyit. Már nem lebegett egy helyben állva. Feküdt az üveg alján. Bedugtam hozzá a mutatóujjamat. Esküszöm, rám nézett! Szenvedéssel volt tele a kis kerek szeme. Megpróbált felemelkedni, de nem volt hozzá ereje. Óvatosan megsimogattam, életemben először én Őt. Aztán leoltottam a villanyt, hogy ne lássam az agóniát. A halak némán csinálják a meghalást is…
Drága M.! Ne nézz ilyen könyörögve! Ne hagyd, hogy oldaladat, életedet kikezdjék a pletykák! Ne vergődj légüres térben levegő után kapkodva, ne várj, míg késő lesz, túl késő!
Nem vagy hal! Szereted? Harcolj!