Írta: M. Szlávik Tünde
Lustálkodós reggelt tervezett, de szokás szerint kidobta magából az ágy. A fürdőszobából villanyborotva zúgása hallatszott − lám, apja sem bír elszakadni a napi rutintól, szombat reggel is borotválkozik. Hiába, kora délutánra borosta sötétlik arcán, estére meg kifejezetten tüskés. Kuncog is az anyja, amikor a vacsora tálalása közben lehajolva csókot kap a nyakára: hagyj már, te bolond, hiszen szúúúrsz… Ő gyerekként nevetve, kamaszként zavartan, mostanában egyre növekvő irigységgel szemléli a tréfálkozást.
Na, jó, legyen hát nappal, döntötte el magában. A redőnyhöz lépett, megragadta a zsinórt, s ahogy ásítozva fokozatosan engedte a szobába a napfényt, úgy vett erőt rajta egyre jobban valami nyomasztó, kellemetlen érzés. Mintha a füle is csengett volna. Vagy ezek a madarak?
A verebek emberi nyelvre is könnyen lefordítható csip-csiíp-je minden átmenet nélkül váltott többszólamú, visszhangos csiiiiíp-be. Döbbenten nézett a hang irányába. A szemközti háztetőn egymásba olvadva, majd szét-szétválva négy, sőt, hat veréb szexelt. Mi a csuda, gondolta, s csak amikor megtántorodott, fogta fel, hogy szó sincs extrém veréb-gruppenről − egyszerűen ő szédül.
Alig bírt kitámolyogni az akkorra már szabaddá vált fürdőszobába. Kezet, arcot mosott, bevizezte a tarkóját, majd ujjait végighúzta az állán, nyakán, le egészen a mellei völgyéig. A hányinger olyan hirtelen tört rá, hogy épp csak meg tudott kapaszkodni a mosdókagyló szélében. Epekeserűn büffent fel benne a késői vacsora, görcsösen öklendezett, a nyála olyan sűrű lett, hogy alig bírta kiköpködni. Hosszasan öblögetett, a vízcsöppek nyirkos verítékkel keveredtek.
− Anyám, hogy bírják ezt a bulimiások? Hogy én mennyire utálok hányni! A terhességben is ez lehet a legrosszabb − morfondírozott, majd reszketve a kád szélére ereszkedett. − Te jó ég! Te atyaúristen! Ez nem lehet! Apu megöl! És Gyuri? Mit szól majd? – maga elé képzelte a férfi hol kéken csillogó, hol haragoszöldbe váltó szemeit. – Istenem, azt fogja hinni, hogy kész helyzet elé akarom állítani… Én, én nem így…Előbb váljon el…Ahogy terveztük. Istenem, de hát mikor? − Felnézett a polcon sorakozó tamponos dobozokra, de nem bírt visszaemlékezni, mikor nyúlt fel oda utoljára. Mostanában olyan összevissza… Mindig fel akarta írni, néha el is indult a naptár felé, aztán félúton elfelejtette, mit is akart. Legutóbb… Talán… Igen, az ünnepségen! Még drukkolt is, hogy legyen már vége a koszorúzásnak, mert nem jut el időben a vécére… Édes istenem, annak már két hónapja! Á, nem, ez lehetetlen! Mostanában alig találkoztak, mindig közbejött valami határidős munka, s akkor is vigyáztak. Biztosan csak gyomorrontás. Vagy a fáradtság. Máskor is maradt már ki. Nem kell rögtön pánikolni.
− Minden rendben? Bejöhetek? − hallatszott kintről anyja hangja, s már nyílt is az ajtó. Biztosan terhes, nyerített odakint az öccse, majd szinte egyidőben tompa püffenés és kis jajszó − apja tarkón csaphatta: − Ezzel nem viccelünk, fiam.
− Pocsékul nézel ki. Mi történt? Nekem elmondhatod. Terhes vagy?
− Ja, rögtön szülök− nyögte, de hányástól felkarmolt torkából a szándékoltnál rekedtebben, nyersebben törtek föl a szavak. Anyja megbántódva sóhajtott: − Azt is megoldanánk…
− Tudom, mert ti mindig mindent meg tudtok oldani. Jaj, ne haragudj, csak szarul vagyok! Mindjárt összeszedem magam. Lezuhanyozom, fogat mosok, és rendben leszek.
Persze nem lett jobban. Előbb a kávé, majd a sülő szalonna illata irritálta, inkább felöltözött, hogy járjon egyet. Kell egy terhességi teszt, döntötte el magában. Hátha fölöslegesen izgul, addig nem ijeszti meg Gyurit sem. Vajon tényleg megijedne? Szereti a srácait, de eddig csak a válását tervezgették, nem beszéltek még közös gyerekről. Istenem, egy baba! Gyuri szemével, szájával, csibészes mosolyával… Gyuri mellett ébredni… Jaj, ne légy szentimentális! Gondolj a botrányra! A kolléganőid arcára, az összesúgásokra a hátad mögött. A feleségre, aki direkt megnehezíti a válást, Gyuri fiaira, akik lekurváznak majd. Különben is: akar titeket egyáltalán?
Nos, most eljön az igazság pillanata. Csak ne lenne ez az egész ilyen átkozottul közhelyes! Mindig azt hitte, ez csak másokkal történhet meg, ilyen ostoba helyzetbe csak ostoba emberek kerülhetnek, s most itt van benne nyakig. A világ legősibb csapdájába kényszeríti a szerelmét. A fenébe is!
A gyógyszertárban akár vállalati bulit is lehetne szervezni, úgy látszik, a cégnél mindenkit leterített a ragály. Messzebbre kell mennie, ha nem akarja hamarabb látni saját terhessége hírét a facebookon, mint ahogy sikerül pisit cseppenteni a tesztcsíkra.
A nagyáruház patikája jó lesz, az semleges terep, rögtön látja, ha ismerős lép be, akkor legfeljebb fejfájás csillapítót kér. De előbb gyorsan be a vécébe, szörnyű ez a hullámokban rátörő hányinger.
Odabent eljött a világvége, rajta kívül ketten is rókáznak. A savanyú szagtól, meg a hangoktól újra és újra felfordul a gyomra. Hosszasan zubogtatja a vizet, végighallgatja, ahogy a kora délelőtt már (még?) félrészeg lányt életre pofozgatják, majd kivonszolják. Éppen kilépne a fülkéből, de megelőzi a másik hányós, aki ahelyett, hogy öblögetne, telefonál. Mert a barátnőnek képben kell lennie. Igen, megint hányt, ez most már biztosan az, de nem baj, megszüli, igen, igen, az ő korában, nem számít, csak a család számít, tudja, érzi, hogy van valakije, de ha megtudja, hogy apa lesz megint, akkor megül a fenekén, mert az Őőőő korában az ember legyen büszke arra, hogy még képes gyereket csinálni a feleségének. Nem, nem mondja meg neki, csak elé fogja rakni azt a cuki kis bőrből készült indián mokaszint, amit már kinézett, abból rögtön tudni fogja, mi a helyzet.
Na basszus, ez a hányás, nem a terhesség! − gondolja. Zajlik itt az élet máshol is…
A gyógyszertárban 20 perc sorállás után derül ki, hogy nincs teszt. Mi jön még?
Sms, Gyuritól: történt valami, találkozzanak fél óra múlva a szokott helyen. Ne, ne még, még nincs felkészülve, még nem tudja elmondani, még nem biztos benne! Kell egy teszt! De akkor elkésik. Inkább vissza a vécére, felrak legalább egy kis alapozót, mert úgy fest, mint egy vízihulla.
Az eldugott parkolóban már ott állt a kis kék autó, Gyuri szokásától eltérő módon a motorháztetőnek támaszkodva várta. Csókja csak futólag súrolta a duzzadt ajkakat, nem is baj, a rágó nem tudta elnyomni a hányásszagot. Közhelyes filmduma: mondanom kell valami fontosat, nekem is, kezdd te, nem inkább te… Akkor nézett be a kocsiba − a visszapillantó tükörre akasztva egy parányi indián mokaszin himbálózott…
Maga sem tudta, miket hordott össze hirtelen: talán azt, hogy tud mindent, ilyen körülmények között nem találkozhatnak többé, engedje elmenni, s már szaladt is.
Kell egy teszt!
Újabb gyógyszertár, ismét hosszú sor, mondom én, hogy itt a világvége, mindenki rákattant a C-vitaminra. Álmosító a meleg. Vannak, akik komolyan veszik a Kérdezze meg gyógyszerészét! reklámszlogent… Bambult a sor közepén, könnyei felszáradtak, kezét a hasára téve befelé figyelt. Megszűnt körülötte a zsongás, vagy csupán ő nem hallotta már. Versenyt úszott pici, talán borsónyi magzatával valami vakító kékségben. Csípőjét előre billentve önkéntelenül felvette a klasszikus kismamapózt. Arra eszmélt, hogy egy kontyos nő ellépett a pulttól, s belehajolt az arcába:
− Jól van, kedveském?
− Azt hiszem − felelte a víz alól felbukkanva, kissé kásás, elmállott hangon, majd mire megtette a hátralévő két lépést, kitisztult a tudata, s a fáradt tekintetű, jóképű gyógyszerész kérdésére csak annyit felelt:
− Köszönöm, már megoldódott…
Odakint a parkolóban emeletes verebek feledkeztek a szerelembe, a telefonra újabb üzenet érkezett: „Szerelmem, nagyapa leszek. Kellek így is?”
