Írta: Venyige Sándor
A vakító fény a fáradtan imbolygó kávéházi por háromdimenziós mozivásznába égette a nyitódó ajtóban feltűnő férfialak bizonytalan képét. A pincér pupillái összeszűkültek. Kissé oldalt mozdította fejét, hogy a kilincset fogó sziluett árnyékában ismét visszanyerje látását.
– Szép napot, uram – mondta az unott rutin kétes kedvességével.
A fekete-fehér kép nem mozdult. S míg a pincér az itallappal árnyékolta szemét, a kávéház belsejében puha selyemszövetet tekergetett vékony ujjai köré egy női kéz.
– Parancsoljon, fáradjon be.
– Elnézést, de… lenne kedves… – szólt a férfi és nem mozdult. A pincér szemhéjai ismét megrándultak, aztán sietve indult a bejárat felé
– Hogyne, természetesen.
Becsukta a vendég mögött az ajtót, és a szemébe nézett, majd elkapta tekintetét. Rövid szünet után azt mondta:
– Talán ide, itt jó lesz.
A legközelebbi asztalnál elengedte a férfi könyökét, majd alásegítette a széket.
– Köszönöm, nagyon kedves.
A férfi leült, botját az asztal lapjának támasztotta. A pincér kezében a szokott módon kinyíló italkínálat tétován becsukódott, mialatt odébb lila cérnaszálat szakított le a női kéz a nyaksál csücskéről. A férfi fejét lassan a kávéház belseje felé fordította, s a könnyed bizalmasság apró kézmozdulatával egészen halkan megkérdezte a pincértől:
– Mondja, ugye egy hölgy ül itt a közelemben?
Most a pincér nagyon meghökkent. Az ő tudása szerint az a férfi, akit maga előtt látott ilyen kérdést nem tehet föl.
– Igen… – válaszolt bizonytalanul. – Minden délután beül hozzánk egy kávéra.
– Csendesebben, még meghallja!
A pincér mondani akart valamit, agyában egy pillanatig átvillant a kéretlen információkat másokkal szívesen megosztani vágyók késztetése a beszédre, de egy másik valami azt súgta neki, hogy most inkább hallgasson. A lakkos körmű ujjak mindeközben apró gombócot formáltak a cérnaszálacskából.
– Ugye jól gondolom, hogy fekete a haja? – kérdezte a merev tekintetű férfi.
A pincér arckifejezésére szokás azt mondani, hogy valaki elképedt.
– Igen uram. De… ön ezt honnan… gondolja?
A férfi arcán megjelenő mosoly olyan volt, mint a másoknál többet tudó ember mosolya, mégsem volt benne semmi fölényes. Csupán nézett maga elé, kifürkészhetetlen tűzzel szemében.
– Megérzés. Tudja, olyan az illata, amilyen csak egy fekete hajú nőé lehet – ekkor kissé közelebb hajolt a pincérhez: – Maga szerint megkérdezhetem tőle, hogy nem zavarná-e, ha megszólítanám?
A pincér érezte, hogy szerepe ebben a pillanatban megváltozott.
– Ha megengedi, inkább majd én kérdezem meg.
Odalépett a nő asztalához, és a siketnémák jelbeszédével elmutogatta a merev tekintetű kérdését. A nő érdeklődve figyelte, majd rövid hallgatás után hasonló módon válaszolt.
– Bocsánat, a fülem, az jó, de nem értettem – fészkelődött a férfi az ajtó közelében.
– Ha nincs ellene kifogása, hogy ő nem tudja megszólítani önt, akkor csak szólítsa meg bátran. Ezt mondta.
– Értem… – zárta le a születni készülő csendet a merev tekintetű. – Hölgyem, elnézést a tolakodásért, de elmondaná, hogy mivel szokott ide járni? Ezt megkérdezné tőle?
Mialatt a pincér újból tolmácsolt, a kis fonalgombóc körkörös táncba kezdett az asztal lapján a nő mutatóujja alatt, végül megtorpant, a nő pedig válaszolt.
– A hölgy azt kérdezi, hogy miért kérdezi.
A férfi úgy érezte, hogy túllépett egy határt. Mégiscsak szokatlan, hogy valaki egy kávéházban egy vadidegennel első látásra szóba elegyedjen.
– Á… Semmi, semmi.
A nő megmozdult, és jelzett valamit a pincérnek, aki kezdte élvezni új helyzetét. Válaszolt neki, de a válasz nyilván nem elégíthette ki a nő kíváncsiságát, mert újabb gesztusok születtek.
– Bocsánat, mondott valamit? – hangzott az ajtó felől. - Csupán azért, mert hosszú volt a csönd.
– Azt mondta, hogy ön csak mondhatott valamit, mert látta mozogni a száját.
A férfi ösztönösen a szája elé emelte a kezét, fejét is elfordította kissé, majd a helyzetet átlátva rájött, hogy mindez teljesen fölösleges.
– Ugyanazt az illatot érzem, amit nemrégiben éreztem. Aki viselte, egy hölgy lehetett. Ezt lenne szíves közölni vele?
A pincér, nem is tudni miért, egy pillanatra megtorpant, a formálódó derű eltűnt vonásaiból, de tette dolgát, és közölte a nővel a merev tekintetű szavait. Kisvártatva jött a válasszal:
– Azt mondja, hogy stimmel, ön lehetett az, aki rátiport a lábára a buszon, az ötösön.
És a nő még hozzátett valamit, majd a gombócot laposra nyomta az asztalon.
– Azt mondja, alaposan leszidta önt, elég csúnya szavakkal.
Ami most következett az olyan volt, mintha egy láthatatlan középszerű rendező azt az instrukciót adta volna három színészének – a nőnek, a merev tekintetű férfinak és a pincérnek –, hogy mindhárman ugyanabban a pillanatban mosolyodjanak el, de ne nagyon.
– Lehet, hogy ő volt, de ne haragudjon, és ezt mondja meg neki: akkora volt ott a zaj, hogy nem értettem kristálytisztán! – trenírozta tovább az izmosodó közkedélyt az ajtónál ülő, az utolsó szavakat meglehetős hangerővel ejtve.
A nő már a felé forduló pincér jelei alatt elnevette magát, hangtalanul. Csupán körmének koccanását lehetett hallani, amint lepöckölte a szöszgombóc maradványait a padlóra.
– Bocsánat, mit válaszolt?
– Ő sem érti kristálytisztán. De, uram – és itt a pincér már szemtől szembe került a férfival –, azt hiszem a hölgy… hm… ha mondhatok ilyet… oldódik…
– Legyen kedves, egy utolsót! Kérdezze meg tőle, hogy nem ugyanennek az illatnak a tulajdonosával találkoztam-e az imént a Római téren?
A nő bólogatni kezdett, mikor az üzenetet megkapta.
– De igen.
A férfi tekintete végképp elvesztette merevségét. És amikor megérintette az asztalt és lassan felegyenesedett, a pincér rájött, hogy olyan pillanatoknak vált hirtelen irányító részesévé, melyek teljes ellentmondásba kerültek fogyatékká silányuló hétköznapjainak satnya minőségével.
– Segítene, hogy elmutogassam neki, mikor láthatom esetleg újra?
A pincért már nem érdekelte a hallottak valószerűtlensége, azt is elfelejtette, hogy már régen nem emlékszik a frissen főtt kávé illatára. A férfi a kezein érezte a másik tapintását, és figyelmesen követte a játékszabályt, a kifejezés finoman egyszerű mozdulatait.
– Mikor - láthatom - újra? Még egyszer. Mikor - láthatom - újra?
Néhányszor elismételték még közösen az egyszerű mozdulatsort, majd a pincér a nő közelébe segítette a férfit, és lélegzetvisszafojtva megállt kettőjük között.
– Köszönöm – mondta a férfi, és a frissen bevésett tananyag bizonytalanságával lassan feltette a kérdést az ismerős illat fekete hajú tulajdonosának: – Mikor láthatom újra?
A nő hangtalanul fölállt, a lakkos ujjak lassan kibontották nyakából a lila kendőt, majd a pincér felé nyújtották. A pincér megfogta a kendőt, és a férfi hallotta, amint a következőket olvassa ki a nő mozdulataiból:
– Amikor legközelebb megérzi ezt az illatot.
A férfi biztosan tudta, hogy a nő szemein nyugtatja szemét, amikor megkérdezte:
– Ugye nem tévedek, ez levendula illat?
Talán azért, mert úgy érezte, hogy tovább már nincs rá szükség, talán más miatt, a pincér csendben maradt. Lassan a padló felé irányította tekintetét és hallgatott. Aztán a nő jelei és a férfi hangja egyszerre tették fel ugyanazt a kérdést:
– Miért nem válaszol?
S míg a mondatokat lassan egymásba fűzve a pincér mindkettőjüknek válaszolt, rozsdás mosolya kisimult, és úgy érezte, itt van az a pillanat, amikor minden, ami az életben rossz, a múlté.
– Nem segíthetek. Gyerekkoromban volt egy autóbusz-balesetem. Azóta sajnos nem érzek illatokat. Azt sem tudom mi az, hogy levendula. Talán egy virág.
