Írta: Illés Zoltán
1.
– Te, figyelj, Ditta, most már elegem van ebből, hogy mi csak hülye leveleket váltunk, amik kézen-közön jutnak el a másikhoz, meg csak percekre futunk össze mindenütt, a Zrínyi étkezőjében, meg az utcán is, úgy, hogy közben csak arról tudjunk pár szót váltani, hogy ki mennyire siet, meg mennyire sok a dolga, és tegnapelőtt, szombaton is, amikor te is és én is Miskolcon voltunk, te a diákszínjátszókkal, nem is tudom, hol, én meg az ásványbörzén az egyetemen, és egyszer csak felbukkantatok Zsíros Misivel meg Joó Palival, ti, ott, az egyetem folyosóján, s pont egymásba botlottunk, á, el sem hiszem azóta sem, hogy miattam jöttetek, vagyis hogy te rávetted azt a két dinnyét, hogy gyertek el oda engem megkeresni, és, és ez valami nagyon jó volt, de beszélgetni akkor sem tudtunk… Érted? Nem is tudom, de akkor, ott, az olyan természetes volt, hogy csak álltunk, ez a két dinnye persze vihogott, de mi csak álltunk, álltunk egymással szemben, néztük egymást és én megfogtam a két kezed, s te nem húztad el, sőt, te is megszorítottad az enyémet, te, figyelj, Ditta, ez tényleg ennyire természetes dolog volt, vagy csak…?
– Maradj már csendben, te hülye! – mondta Ditta Mártonnak és játékosan megborzolta nagy loboncos fejét. Márton csak pislogott, sejtelme sem volt, ilyenkor mit kell tenni, egyáltalán van-e bármi szabály erre, hogy mit lehet, mit nem. Csak nézte Ditta szőke haját, és arra gondolt, most vajon ő is megsimogathatja-e a lányt, de a fene tudja, tán nem is simogatás volt ez, amit ő kapott, csak egy búbolás, á, csak erőt vesz magán inkább, s kimondja, amit.
– Öööö… Na! Szóval… A fenébe is, menjünk már el egyszer együtt valahová!
– Menjünk! Mi lenne, ha holnap? Szerdán úgyis ünnep, nem kell suliba menni. Vagy nektek kell?
– Jaj, dehogy kell… Csak ez a hülye fellépés lesz a Petőfi téren, amit Aczél Pityu vállalt el, de nem tudom, minek. Ott égünk majd a Kölcsey kórusával, de hallod, össze sem próbáltuk rendesen, á…
– Jó lesz az! Most mennem kell, mert már így is elkéstem… Akkor…, akkor holnap…! Szia!
– Szia… – nézett Márton a lány után, majd hirtelen a fejéhez kapott: De hát meg sem beszéltük, hogy pontosan mikor és hol! Á, de nagy barom vagyok…!
2.
Persze aztán megbeszélték, mert Dittáéknál is volt vonalas telefon, és Márton vette a bátorságot, hogy felhívja a lányt. Végül abban maradtak, hogy valamikor estefelé, ahogy Márton is be tud busszal jönni a belvárosba, a könyvtár előtt találkoznak. Megtalálták egymást, majd félszegen, szótlanul beültek az Egri Borozóba. Mert ott olyan olcsó minden, és ott talán nem futnak össze egy osztálytárssal sem.
Márton nem bízta a véletlenre a dolgot, rögtön kikért kétszer egy deci cherry brandyt, mert az olyan jól csúszik, s kivitte az asztalhoz. Zavart mosolygás közepette megitták, majd még egyet, majd egy harmadikat is, s bár a nyelvük már meg-megeredt, még mindig zavarban voltak egy csöppet. Mellékes dolgokról beszélgettek, mi volt a suliban?, mi lesz másnap ez a hülye ünnepi fellépés?, milyen volt a matekdoga?, és tényleg, hová is akarsz menni egyetemre?, nem tudom, hallod, végignéztem az egész könyvet, de csak két szak bír érdekelni, a magyar meg a kommunikáció…, az meg mi?, ilyen újságírás, meg, tudod, ilyenek…, ja, ja, értem, figyelj, nem megyünk ki? szédülök egy kicsit…, jó, menjünk, mondta Márton, kézen fogta Dittát, kimentek a Bujtos utcára, ott megálltak egymással szemben, mint három napja Miskolcon, az egyetem folyosóján, és egészen hasonló természetességgel, mint ahogy ott és akkor, megfogták egymás kezét, most megölelték egymást, egymáshoz hajoltak, ajkaik összetapadtak, ölelkeztek, csókolóztak hosszú perceken keresztül, érezték egymás nyelvén az édeskés cherry brandyt, szinte émelyítően édes volt, de annál sokkal édesebb volt maga a tudat, hogy igen, ők most csókolóznak, és magasról leszarják, hogy ki jön ki azon a hülye nyikorgó kocsmaajtón, s botlik beléjük, mert mindez nem volt fontos, csak az volt fontos, hogy végre ők, ketten, ahogy eddig csak elképzelték, most valójában is és igazán.
Úgy döntöttek, tovább mennek, és vesznek még valahol valami innivalót. Végül a Pazonyi téren kötöttek ki, a sarki boltban vettek még egy kétdecist a zsebpénzük maradékából, s azt itták meg a parkban ülve. Nem kellett volna. Mindketten rosszul lettek tőle.
Márton a földön fekve arra riadt, hogy egy furán vigyorgó alak rugdossa a cipőjét, s a szomszéd padon a fejét fogva ülő Dittára mutatva így beszél: Hé! Hééé! Kértek egy szobát? Na! Nálam van egy szoba! Oda nyugodtan el lehet menni! Hé, na! Mit akarsz má’? Most meg hová mész? Na! Hát nem kell a szoba? Ingyen se’?
– Gyere, Ditta, menjünk innen, nem tudom, ez a fasz mit akar, hallod, nem vagy jól?
– Mi? Jaj…! Mi van?
– Gyere… – mondta Márton, kézen fogta Dittát, majd átmentek az út túloldalán lévő buszmegállóba, ahol a padon egymásnak dőlve, ölelkezve várták, hogy jöjjön valami felmentő sereg, mondjuk egy busz, amire fel lehet szállni és el lehet innen menni, haza, jaj, Ditta, ne haragudj, nem így akartam…, ó, Márton, nincs baj, csak rosszul vagyok…, látom, ne haragudj, haza tudsz menni?, persze, csak jöjjön már az a rohadt busz…
Néhány perc múlva meg is érkezett. Márton és Ditta felszálltak, de Mártonnak a következő megállónál át kellett szállnia a tizenhetesre, Ditta maradt, utazott tovább az ötösön, egészen hazáig.
3.
– Na végre, Márton, bazdmeg, hol a faszba’ voltál? – üdvözölte kedélyesen Aczél Pityu a repülőhídon át éppen az utolsó pillanatban megérkező Széll Mártont.
– Ó, hagyjál már, olyan másnapos vagyok… Hol leszünk?
– Hát hol lennénk? Ahol megbeszéltük! De te hogy nézel ki? Hol a bánatban voltál tegnap? Á, mindegy, minek iszik, aki nem bírja?
– Jóvanna! Te még sose’ voltál másnapos, mi?
– Az most mindegy, gyere már, a kórus is itt van, gyűlnek az emberek, a tévé is forgat…
– Tévéről nem volt szó, bazdmeg.
– Már hogyne lett volna? De neked nem mindegy? Odaállunk, lejátsszuk a dalt, ahogy megbeszéltük, tudod, a második versszaknál lépsz be, amikor az jön, hogy „Rabok voltunk mostanáig…”, majd a refrénnél mindenki egyszerre, a kórus meg tolja, hogy „A magyarok istenére esküszünk…”, nem emlékszel, bazdmeg?
– Mi? Ja, dehogynem… Milyen hangról indul?
– Céről, bazdmeg, miről indulna? Na, menjünk, a többiek már ott vannak, mindjárt kezdünk. Azt a hülye kesztyűt meg vedd le.
– Dehogy veszem, kurvára fázik a kezem.
– Akkor bazdmeg ne vedd le, csak menjünk már, nem akarok miattad égni…
4.
– Szia!
– Szia! Hogy vagy?
– Hááát… Még mindig rosszul vagyok kicsit. Anyukám meglátta, hogy nézek ki, és…, gondolhatod, nem örült…
– Ne haragudj…
– Jaj, nem haragszom. Csak anyura. Direkt jó nehéz kaját csinált nekem, hogy ha már így kitoltam magammal, akkor szenvedjek is. Rántottát kellett reggeliznem… Nektek hogy sikerült a fellépés?
– Elment. Nagyon fáztam, rázott a hideg.
– Akkor azért volt rajtad kesztyű?
– Ne má’! Honnan tudod?
– Anyu mondta, hogy nézd már ezeket a hülyegyerekeket, az egyik még arra sem hajlandó, hogy a kesztyűjét levegye, úgy gitározik…
– Na, szép… Tudni fogja, hogy én voltam az, ha egyszer meglát, aztán a kedd este miatt meg amúgy is mit gondolhat rólam…
– Á, ne foglalkozz vele… Te, figyelj csak, most mennem kéne tanulni.
– Jó, menj csak. Mikor találkozunk?
– Majd megbeszéljük. Szia!
– Szia!
https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=fKiYOJysnUQ
