Írta: M. Szlávik Tünde
Új játékunk van a hatodikosokkal. Bizonyára létezik a nagykönyvben hivatalos megnevezése, de mi csak simogatósnak hívjuk. Házi használatra tökéletesen megteszi. Akit megsimogatok, bekapcsolódik az olvasásba. Újabb érintésre elhallgat. Nekem való móka: szeretek kis buksikat simizni. Csak már egyre ritkábban merek ebben a terhelt világban. Amúgy is iszonyú felelősség: akit megérinthetsz, az a tied, a te gyereked. Aki engedi megérinteni magát, elfogad téged.
Első alkalommal néhány gyerek mögött elsétálva tapinthatóvá vált a feszültség – rá lehetett volna támaszkodni. Még csak közelítettem a fejük búbjához, már éreztem a tartózkodó rándulást. A soha simogatást nem kapott, otthon nem dédelgetett kis elhanyagoltak idegenkedését. Senkit nem vernek rendszeresen, ebben majdnem biztos vagyok, akkor ösztönösen felkapná a kezét, ahogy megérzi az enyémet. Átéltem már, ijesztő érzés tud lenni mindkettőnknek…
Járkálok. Amúgy sem tudok ülve tanítani, de ez a szokásosnál is jobban megmozgat. Lassan sétálok, először olyanokat választok, akik rögtön egymásra tudnak hangolódni. Nehéz. Főleg a Toldit olvasva. Igazából nem szeretem a kórusban olvasást. Csak úgy megy, ha mindenki felveszi ugyanazt az éneklős, kántálós stílust: Égganapmelegtőől akkopársziksarrjja, pammparampararra pammparampararra… Van, aki az első szavakat még suttogva ejti ki, amíg fel nem tudja venni a ritmust, a másik erőszakosan belevág az olvasók szavába, túl hangos, azonnal megpróbálja a saját tempóját rákényszeríteni a többiekre. Érdekes figyelni, kinek sikerül. Attól is függ, kik játszanak már éppen.
Koncentrálnak, lesik a könyvet, de fél szemmel felém sandítanak. Egyik közönyösnek teszi magát, de vibrál, a másik nyíltan a kezem alá bújik, olvasni szeretne. Emelem a kezem, ő jön, mint ahogy a kisboci döfköd. A közelben ülők halkan kuncognak. Feszesre csurizott szőke, barna, fekete, rézvörös kislányfejek – nem praktikus a szétbontott hosszú haj. Húzódhat estére a fejbőrük. Még emlékszem… Néhol csatok tömege, nincs hely a kezemnek. Ilyenkor meglóbálom a csurkát, játékosan meghúzogatok egy-két fürtöt.
Ég felé meredő, zselés kakastaréjok – csak a tarkót, barkót lehet megcirmolni, azt is kézháttal vagy ujjbeggyel. Néhol már érződik a tél végi csapzottság, de még nincs tetű. Szép is lenne, ha besegítenék a nagy anyatermészetnek.
Szóval, órák óta jövök-megyek, látszólag céltalanul, de én mindig tudom, kit akarok tovább gyakoroltatni. Kinek van szüksége a többiek húzóerejére, ki az, akit legalább néhány sor erejéig, de egyedül kell olvastatni. Mintha egy csodálatos instrumentumon játszanék: húszféle hangja van, hol hangosan, hol halkabban szól, húrjait én pengetem, mégsem én határozom meg ütemét, dallamát. Osztálynyi nagy orgona, húszágú síp… Nem, mégsem, hiszen az egyik mackós mélyhegedű, a másik gordonka, a harmadik lágy fuvola, éles hangú töröksíp, nyekergő verkli… De mind szól! Most már ösztönösen igazodnak egymáshoz, ha netán mégsem, odasétálok egy laza frizuraigazításra. Már szabálykövetők. Még azok. Elhallgatnak és megszólalnak, ha kell, míg lehet. Egyre kevesebb a befeszült hátizom, a tarkón idegesen borzolódó pihe, amikor közeledem. A túlkoros kamasz csak egy pillekönnyű érintést kap, a vonakodónak csak a vállát simítom, akinél érzem, hogy vágyik a kedveskedésemre, azt játékosan összeborzolom. Lassan mindet kikapcsolom. Végül csak egy maradhat. Egy szép cselló vagy egy könnyű hárfa, hogy mikor elhallgat ő is, mind felsóhajtsunk: ez jó volt…
