Írta: M. Szlávik Tünde
Nehezen adtam be a derekam. Ért egypár csalódás − kit nem, ennyi idős korára? De a gyerekek már másról sem beszéltek. A kicsi csak nézett rám azokkal az öklömnyi égkék szemeivel − hámlik az orra, be kéne kenni valamivel −, és olyasmiket mondott, hogy nélküle sosem leszünk igazi család… Nem, nem, nem! Öreg vagyok, merev, megcsontosodott szokásokkal és beidegződésekkel, nekem nem hiányzik ide még valaki, akiről gondoskodnom kell! Nem hiányzik az idegen szag, lélegzet, mozgás, a sunyi kis gombóc reggelente ébredéskor, hogy itt van-e még, vagy már lelépett. Misa szerint egyszerűen be kell zárni az ajtót, nem szabad kiengedni… A gyerekeknek minden olyan egyszerű és egyértelmű. Még nem tudják, hogy aki menni akar, az képes az ajtórésen kiszuszakolódni vagy kivetni magát az ablakon. Nem tudják, mit éreztem pár éve, amint zuhogó esőben, kiskosztümben ástam a sírt az akácfák alatt, rettegve, hogy meglátnak az utcáról vagy felébred valamelyikük, mire végzek….Inkább hallgattam hónapokig a szemrehányásokat, hogy miattam ment el, mert az igazság ennél sokkal szörnyűbb volt.
Aztán valahogy mégis összejött. A srácaim boldogan körbevezették a lakásban, mindent megmutattak, majd visszaültek a gép elé. Biztos voltam benne, hogy így lesz. Mi meg csak néztük egymást, mindketten zavarban voltunk. De ő találta fel magát hamarabb. Bár nyomasztott, ahogy feltelepedett a kicsi ágyára, az meg kiverte a biztosítékot, amikor este a gyerekek beszélgetéséből azt vettem ki, hogy ilyen szőrös golyókat még nem is láttak… De ezt már nem lehet visszacsinálni. Megint igazi család lettünk, mert macska nélkül nem élet az élet…
Két hete vagyunk újra cicagazdik. Bocigazdik. Boci lett a neve, mert olyan fekete-fehér, mint egy holstein-fríz tehén. Az érkezésére immár tudományos alapon is felkészültünk. Misa interneten lógott hetekig, nézte a cilónak való kosarakat, házakat, almokat, tápot, játékokat. Aztán elmeséltem nekik, hogy amikor picik voltak, izgalmasabb volt beülni a porszívós dobozba, meg fakanállal verni le a festéket a radiátorról, mint a gyári, méregdrága játékokkal játszani. És a macskák szívesebben alszanak a gazdájuk véletlenül leejtett szennyes pólóján vagy éppen a papucsában, mint egy ötvenezer forintos műanyagszagú, rikító, giccses-csicsás palotában. A macskaalom árától agyfrászt kaptam. Több tonna föld van az udvaron, ha ott lakna kint, akkor is abba végezné a dolgát, úgyhogy nem kell bonyolítani az életet. Elég bonyolult attól, hogy Boci bent fog lakni. Kint ugyanis nincs biztonságban. Bizonyíték erre a megannyi cicamártír, aki azóta odafent nyalogatja a tejszínhabfelhőket. Csak súgni merem: nálunk, az udvaron, egy macskamaffia működik… (Remélem, olvasni még nem tudnak!) Boci csak az első falat virslimorzsát nyalogatta le az ujjam hegyéről, amikor a Garfieldsárga, a Kövércirmos és a Feketedög már kint parádézott az udvaron, felmeresztett farokkal. Nem tudom, hanyadik szomszédban laknak, nem tudom, micsoda orruk lehet, de tömeggyilkosság és leánykereskedelem szárad a bundájukon. A buta kis csajoknak beadhattak valami kábító dumát, mert azok szó nélkül eltűntek. Nem mind nyom nélkül − némelyiket viszontláttuk napok múlva a kocsisoron, viharvert állapotban, olykor két-három méteresek is voltak már az aszfalton… A kisfickók viszont… Jaj! Az egyik egyetlen éjszakát ért meg nálunk, betörtek hozzá az udvari kenelbe, és megölték. Azt kellett nekem eltüntetnem az ásóval a gyerekek ébredéséig. A kis barackvirágszínűt már együtt temettük el, úgy fordítottam a kartondobozban, hogy ne lássák a törött nyakcsigolyáját. Sosem láttam nála szebb cicát, őt én is nagyon megsirattam. Kormi eltűnése után pedig elhatároztam: nem kell több macska! De anya tervez, gyerek meg kunyizik… Így került Boci a házba.
Az udvaron pedig sunyi tekintettel kommandózik a tuják alatt Feketedög és bandája…
