Írta: M. Szlávik Tünde
Pályázhatnék a madárbarát kert címre, gondolom reggelenként, a nyitott ablakból szemlélve kis birodalmamat. Az udvar elejét szegélyező tujasorból telente cinegehadak rohamozzák a madáretetőt, ilyenkor nyáron csak az öregek bóklásznak hernyókat kutatva, amivel felnevelik cipőgombszemű fiókáikat a telek végi akácfa lombjai közt megbújva. A tujákon túl, a trombitafolyondár kiszáradt barackfára tekeredett dzsungelében erdei pintyek fészkelnek. Kicsinyeik első útja a közeli fenyőre vezet, hintáznak egyet az ágvégen, vesznek egy mély levegőt, átrebbennek a következő ágra, majd egyre feljebb, míg készen nem állnak a nagy ugrásra – a háztetőig. Innen már csak egy röpke szökkenés a villanydrót. Ha kiállták a próbát, képesek fél órát dicsekedni, csalogatva a gyávább, ügyetlenebb testvérkéket. Autótól, gyalogostól nem zavartatják magukat, ám az autóbusz és a kamion fejvesztett menekülésre készteti a kis piros-sárga sávos nyakú dalnokokat. Ha a bokorban meglapulva lecsillapodott szívverésük, kezdődik elölről a móka, míg meg nem erősödnek annyira, hogy képesek legyenek átszárnyalni az úttest túloldalán álló óriási fenyőfák valamelyikére. Onnan már látják a faluvégi erdőt, megszólal bennük a vér szava, s csak éjszakára térnek vissza a szülői házba, akarom mondani, fészekbe.
Nappalim ablakai nyugatra néznek, ezért gyakran áltatom magam azzal, hogy a felkelő nap sugarai elvakítják madárkáimat, így nyugodtan leselkedhetek. Pedig valószínűleg csak nem érnek rá velem foglalkozni. Menni kell, mert enni kell. Amikor a fény eléri a szomszéd házat, s felragyogtatja napsárga falát, a házunk mögötti garázs padlásáról előbújnak a rozsdafarkúak. Reggeli torna gyanánt röpködnek párat ide-oda a tetőgerinc és a hintaállvány között. Landoláskor felharsan különös, némi dadogással kezdődő, majd fémdobozban rázott gyöngykavics csörgésére emlékeztető hangjuk. Barna zubbony, rozsdavörös farok, hosszúkás, fekete pofi – semmi különös nincs bennük, mégis gyönyörűek. Kivéve, amikor az arcodba repülnek a postaládából vagy a locsolókannából, mert ott óhajtanak új életet kezdeni. Igénytelen, kedves kis bohócok. Eszük ágában sincs akkora felhajtást csinálni, mint a diófán dajdajozó szarkáknak, a gyakorta verekedő harkályfivéreknek, az órákon át idegőrlően hu-huú-hú-zó gerléknek. És akkor még nem is beszéltem a karmaikkal a bádog ereszcsatornát csikargató postagalambokról vagy a felhőket alkotó, harminc-negyvenfős galerikben röpködő verébhordákról.
Csokonaival szólva „egy híját esmértem örömimnek még”: a fecskéket. Míg gyerekkorunkban ősszel fecskéből volt a villanydrót, manapság gyakrabban látok egerészölyvet, mint füsti-vagy molnárfecskét. Istálló alig van a faluban, ezeket a modern vakolatokat meg nem nagyon szeretik kis barátaink. Vagy fordítva: aki egy vagyont költött a házára, nem nagyon örül az ereszalji társbérlőknek. Amikor néhány éve beköltöztünk a saját fészkünkbe, mi sem lelkesedtünk a hófehér díszkereten próbálkozó siserehadnak. Tarka szalagokat erősítettem a stablondeszka alá, amitől úgy megsértődtek, hogy évekig tájunkra sem néztek. Egészen a múlt hét elejéig, amikor valóságos légitámadást intéztek a házfal ellen, telepöttyözve az ablakok fölötti sávot. Alkudozni próbáltam velük: menjenek a ház végébe vagy legalábbis a két ablak közé. Mert szép dolog a barátság, de nem szeretem a vonalkódos üveget. Nehezen értettek a szóból, ezért az ablakpárkányra állva vonalzóval óvatosan lekapargattam a sárgömböket, bizonyítva, hogy a hely alkalmatlan a célra. Akkor a másik ablakot szemelték ki maguknak. Egye fene, nem azon keresztül szellőztetünk, maradhatnak.
Ettől kezdve izgatottan szemléltem a fészekrakást. Érdekes módon mindig hármasban járnak. Vajon ki lehet a harmadik? Gyatra ornitológus vagyok, de ha utána is olvasnék, akkor sem biztos, hogy különbséget tudnék tenni ebben a légibalettben a résztvevők között. Ezért elengedem a fantáziámat: az ifjú pár magával hozott egy barátot, akinek szépen megmutatják, hová képzelik a konyhát, a nappalit, a gyerekszobát – négy tojásosra tervezzük, de talán több is lehet belőle. Vagy mégsem! A harmadik az anyós lehet, mert ellentmondást nem tűrően magyaráz a falrepedésbe kapaszkodva. Biztosan a vejét korholja: nyár dereka van, s még csak az alapozásnál tartasz, no, ebből sem lesz unoka, mit mondok majd Lojzi néninek Afrikában... Persze dőreség lenne fényűző villáról álmodni, amikor a fecskék egyedüli luxusa a mindig makulátlan fekete frakk a hófehér ingmellel, s amikor kibújnak a komfort nélküli, döngölt padlós-falas kis garzonjukból, nekem mindig az indiai nyomornegyedek viskóiból iskolába induló patyolat inges, fekete nadrágos gyerekek jutnak az eszembe.
Amilyen lassan haladnak a munkával, lehetnének valamely elfoglalt építési vállalkozó sokadik alvállalkozói vagy a tanfolyamon frissen végzett betanított munkások. Roppant nagy anyagveszteséggel dolgoznak, legalább akkora száraz sárkupac díszeleg a járdán, mint amennyit sikerült felügyeskedniük a falra. Néhány percig ügyködnek, elröpülnek, távolról is megszemlélik az eredményt, meghányják-vetik az élet dolgait, szemetelnek kicsit, aztán egész napra eltűnnek. Csak naplemente előtt kerülnek elő újból, amikor már nem égető a forróság, bár a házfal még sugározza a meleget. Ott csimpaszkodnak a pár sornyi sárgolyófüzéren, miként az emberek világában a csövesek, akik a földre dobott laticelen fetrengve megváltják a világot.
De miért nem igyekeznek jobban? Meg kell kötni rendesen az alapnak? Vagy ebben a forróságban nehezen találnak megfelelő állagú, összetételű építőanyagot?
Az igazság még várat magára, az építkezés két napja leállt. A kisfiam szerint hiányzik erről az udvarról egy kis tisztességes sár. Ő csak tudja, kutyagumiból nem lehet várat építeni. És persze fecskefészket sem.
