Írta: M. Szlávik Tünde
Talán mégsem ide kellett volna jönnöm, gondolta a menyasszony, amikor meglátta a fodrásztükör széle mellé becsúsztatott lila képecskéket. Kati ugyanis gyűlölte a teheneket. Világosan emlékezett a napra, amikor a bocik által érzett természetes gyermeki rajongása egy csapásra megváltozott. Nyolcéves volt. Bimbó előző nap ellett meg, s ő olthatatlan kíváncsisággal szemlélte, hogyan kezd szopni a kisborjú. Leguggolt mellé, s nézte a reszkető kis állat igyekvő nyeldeklését. Annyira elmélázott, hogy örömtől párás szeme későn érzékelte az anyaállat mozdulatát. Már nem sikerült felállnia, megcsúszott az istálló vizelettől és trágyalétől iszamos padlóján, s farolás közben Bimbó a lábára hágott. Kétségbeesett jajveszékelésére berohanó apja sokkal nagyobb bajt sejtve felkapta a vasvillát. Elborult aggyal ütni kezdte a tehenet, aki menekülés közben összetiporta a kisborjút.
A kislány sokkos állapotban feküdt az istálló sarkában – nem is annyira a fájdalom viselte meg, mint inkább apja féktelen dühe, és a kisboci mozdulatlan, véres testének látványa. De a férfi csak a gyermek üveges tekintetét látta, mire úgy döntött, nem vár a mentőre, hanem úgy véresen, szarosan bevágta őt a hátsó ülésre, és száguldott.
A kórházba érve előbb a biztonsági őrrel ordított a kapuban, hogy cipelje gyorsabban azt a dagadt seggét, mert itt hal meg a gyerek a kocsiban, majd a sürgősségin az orvosokat hordta le a sárga földig. Amíg a röntgenre vártak, Kati számára is meglepő módon apja lecsendesedett, s amikor önkéntelen mozdulattal kiscicaként a keze alá gömbölyödött, még meg is simogatta néhányszor a kislány csatakos haját.
A negatív lelet láttán azonban nemhogy megkönnyebbült volna, de ismét dühbe gurult. Elszíntelenedő szemét, felemelt öklét látván az orvos figyelmeztette, ha megüti a gyereket, rendőrt hív. Kati már semmit nem értett, legfőképpen azt nem, miért nem örül az apja, hogy csak egy kis zúzódást szenvedett. Ez a kifejezés különösen tetszett neki, némán forgatta, ízlelgette magában. Szenvedett, igen, ezt érezte, s azt várta, súlyos betegnek kijáró dédelgetésben lesz majd része, ha hazaérnek.
– Zúzódás – vetette oda az apja az aggódó családnak a házba belépve.
– Hála istennek! – emelte égre a tekintetét a mama.
– Hála istennek? Hála istennek? Anyu! Emiatt a kis kurva miatt megdöglött a bornyú! Ez tehet az egészről! Hogy az isten rogyassza az eget arra bamba fajtájára!
E naptól kezdve Katinak nem volt megállása az apja előtt. Ahogy cipőt tudott húzni dagadt kis lábára, apja belökdöste az istállóba, és kezébe adta a trágyaforgató villát. Persze nem bírt bánni vele, mire kapott egy kisméretű lapátot, s azzal kellett púposra megraknia a gumikerekű furikot.
– Te Jóska! Nem bírja az a kisjány. Nem szabad így megtörni egy gyereket! – próbálta védeni nagyanyja, de apja hajthatatlan volt. Le kell dolgoznia az okozott kárt, ha nem bírja egyszerre, forduljon sűrűbben. Anyjától sem remélhetett segítséget. Az asszonyt régen felőrölte két nagyfiáért folytatott küzdelme, s a kései kislány megvédésére már nem maradt ereje.
Egy hajtű kissé mélyebbre szaladt készülő kontyában, összerándult. Az önkéntelen mozdulattól megnyikordult alatta a fodrászszék. Már nem számít semmi, gondolta. Vége, vége, vége! Nincs több trágyahordás, szénaforgatás, villázás, csutakolás, itatás, fejés, tejeskanna cipelés, túrófűtés. Vége a bűzhödt istállószagnak, a gumicsizmában járásnak a millió léggyel belepett, tehénszaros udvaron. Pista rendes ember, még ha kicsit idősebb is nála. A tejbegyűjtő kocsi sofőrje, régről ismerik már egymást. Az érettségi szünetben adta neki oda magát először, amikor megvédte az apjától. Késve adott enni a jószágnak, mert elhúzódott a tanulás, és apja szokás szerint ráemelte a kezét. Pista ekkorra már megkérte őt, mindennapos volt náluk. Közéjük állt:
– Jóska bátyám! Osztán nekem adta ezt a jányt, igaz-e? Akkor a magáét ütögesse!
Csak magában mert ujjongani, amikor apja odébb oldalgott a nálánál testesebb fiatalember eltökélt tekintetét látva. A szexben ugyan nem sok élvezetet talált, de színes, szélesvásznú film kezdett peregni agyában Pista portájáról, ahol csak selymes fű nő a gyümölcsfák alatt, s egyetlen állat a szomszéd kivénhedt kandúrja, aki a konyhaablak alá jár át napozni.
Az esküvő boldog kábulatban telt. Bár Kati lelkéig alig jutottak el a polgári szertartás komoly szófordulatai, meg az azt követő templomi misztérium. A vacsora és a tánc alatt sem az asszonnyá válás boldogsága fénylett tekintetében, hanem belső filmjének örült, amelyből végre, végre – hiányoztak a tehenek.
Közvetlenül a menyasszonytánc előtt a vőfély hangos kurjantásokkal adta tudtára a kedves egybegyűlteknek, hogy az örömapa át szeretné adni szeretett lányának szánt nászajándékát. Fáradjanak a bejárathoz. – Az autó! Hát mégis megvette! – villant át az öröm Kati arcán. Alig tudta arrébb taszigálni a kifelé tóduló rokonokat. Az ajtóhoz érve az irtózattól kimeredt szemmel sikoltozni kezdett, amit csak akkor hagyott abba, amikor Pista teljes erővel szájon vágta.
A téren öt felpántlikázott tehén potyogtatott a frissen nyírt pázsitra.
