Írta: Habony Gábor
A Zabáló felfalta az eldobott csikkeket és csokis papírokat, azután felépítette belőlük testét, hogy megegye a várakozókat. Észrevétlenül jelent meg mögöttük: a buszmegálló körül szétszórt szemetet, annak esszenciális energiamegnyilvánulását — úgymond lelkét — zabálta fel, hogy átvegye formáját, és megtestesüljön az anyagi világban.
Nem tartott sokáig, mire ide eljutott. Szellemként kezdte pályafutását, embernek lelkeként szállt át a túlvilágra, amikor teste meghalt. Azonban már emberkorában is őrült volt, például halálra éheztette magát, így végeredményben érthető, miért lett belőle Zabáló.
Öntudatát teljesen elveszítette, csupán a zabálás kényszere vezette — egyetlen falásra lenyelt minden útjába eső dolgot. Ahogy kiröppent a bérlakás ablakán, és lezuhant a két épület közötti sikátorba, bekapta az alig egy perce odadöglött macska szellemét. Azután őrjöngve elemésztette a pizzéria mögé kidobott maradékok finom anyagi testét — úgymond lelkét —, majd kirontott az utcára.
Akkor még senki sem látta, senki sem hallotta közeledtét. Az a nem túl vén, de a hajléktalanságba belerokkant nő sem, akit a pasija, férje vagy egy vadidegen próbált éppen agyonrugdosni, mert véletlenül kilöttyintett egy korty bort a papírzacskós műanyagflaskából. A rugdosás tarthatott már egy ideje, és lassan el is érte célját, mert mire a Zabáló odaért, az egykoron nőnek kinéző rongykupac lelkét már alig tartotta valami kis ezüstfonál a testében. Ezt a vékonyka köteléket könnyedén eltépte, és felfalta a szellemmé vált szerencsétlent.
Minden elemésztett dologból magába olvasztott valamennyit. Következő mozdulatával a Zabáló-macskadög-pizzamaradék-hajléktalanroncs nekiugrott a rugdosó fickónak, de az túl egészségesnek bizonyult, és a szellemlény lepattant róla, mint focilabda a gyerekarcról. Nyomot hagyott, de nem okozott maradandó sérülést.
A sikertelenség még inkább felszította benne a zabálás kényszerét. Tébolyodottan bolyongott hát tovább, és felfalt minden apróságot, amit már halálra ítélt a természet nagyszerű körforgása vagy a fogyasztói társadalom. Így jutott el a buszmegálló mögötti csikktengerhez, amelyet néhány kisebb doboz, csomagolópapír és kiszáradt meztelen csiga tett változatosabbá. Mindezeket elemésztve alakot változtatott, és anyagi testet formált magának abból a szennyből, amelynek lelkét az imént nyelte be.
Mozgó kupacként emelkedett fel a buszmegálló mögött, elnagyolt fej jelent meg a halom tetején, azután a fejszerű formán széles hasadék nyílt, és az egész jelenés ráugrott a legközelebbi gyanútlan várakozóra. Egyben lenyelte, ezúttal már testestől, és miközben rávetette magát a következőre, máris kezdett kezeket és lábakat növeszteni.
A buszmegállóban ácsorgó nyolc-tíz férfi és nő észre sem vette első három társuk eltűnését. A hátul állókat senki sem látja igazán. Mire a Zabáló elnyelte a harmadikat is, már inkább látszott egy ember szemét-makett karikatúrájának, mintsem alaktalan kupacnak. Mikor bekapott még két várakozót, a maradék három egyike hátrafordult.
Azonban az illető ekkor már nem szörnyet, hanem egy koszos, ápolatlan alakot látott, akiben kicsit talán több volt a nő, mint a férfi, bár nem lehetett egyértelműen meghatározni a nemét. Ezek a koldusok mindenhol ott vannak, gondolta magában, és egy apró vállvonás kíséretében ismét várakozó pózba helyezkedett. Vesztére.
A Zabáló szép sorban mindenkit elnyelt, és mire végzett, már úgy nézett ki, mint bármelyik köznapi ember — eltekintve ápolatlanságától. Minthogy minden elemésztett dologból magába olvasztott valamennyit, ekkor már úgy is viselkedett, mint egy ember.
Próbált igazítani valamelyest a haján, leverte a port a ruhájáról, és felszállt a kényelmesen odakanyarodó autóbuszra. Kellemetlen teltségérzet és némi pislákoló éhség keveredett bensőjében — hirtelen nem tudta eldönteni, hogy egyenesen hazamenjen, vagy előbb bekapjon valamit?
(Ha nem működik a Like, a Megosztásra kattintva az ismerősök tudni fogják: Tetszik.)
