Írta: M. Szlávik Tünde
Varjak vitorláznak a havas háztetők felett. Gyomorból jövő, mély meggyőződéssel korrognak, szomorúan állapítva meg, hogy vége a diószezonnak, a fák alatt feledett kis barna golyóbisokat elnyelte a fehér hidegség. A korábban puha lepelként takaró hó, amely eddig nagyszerűen letompította az otromba emberi zajokat, megfagyott. Most éles üvegcserépként sebzi fel a harcedzett varjúlábat is. Gyászos, komor tollseprűként tülekednek a szemétdomb körül, majd lomha szárnycsapásokkal a levegőbe emelkednek. Odafent lélegzetelállító légi parádét mutatnak be, páros bucskázással, zuhanórepüléssel elegyest. Végül elhúznak az erdő felé, csak egy lábát húzó, béna harcfi telepszik vissza a szélben rekedten nyikorgó hintaállvány alá. Megjátszott közönnyel szemléli az éledező cinegéket.
Az első kis fekete sapkás madárka diszkrét suhanással közelíti meg a tujabokrot, hintázik egy sort. Némi nézelődés után belibben az ágak alá rejtett házikóba. Azonnal ki is hussan onnan, enyhén hullámzó kis röppenéssel fenn terem a fenyőfán, a magot a lábával az ághoz szorítja, feltöri, és szinte röptében eszi meg, mert már jön is vissza az etetőhöz. Mozgása most magabiztosabb, rikkant egyet, mielőtt bebújik az újabb magocskáért. Fél percen belül társai is itt bujkálnak, de csak a zöld lombok alig kivehető rezzenéséből venni észre jöttüket. Hamarosan kialakul a koreográfia, mellyel az etetőhöz egyre közelebbi ágakra ülnek. Várnak a sorukra. Az ócska grillsütőbe az egész csapat beférne, de egyszerre többen soha nem telepednek be. Cinegék a grillsütőben − amerikai rajzfilmek macskaálma... Igen, a kéményes, kéttálcás vasház valamiért jobban megtetszett a kis tollasoknak, mint a nagykönyvnek megfelelően deszkákból összekalapált, a röpnyílás előtt kis ülőfával ellátott alkalmatosság. A hátsó kertben nagy duzzogva bebújnak néha a kivágott oldalú üdítős flakonba is, de nem kedvelik. Talán túlságosan mozog a szélben.
A verebek hamarosan felfedezik a békés kollégákat, surrogva érkeznek vagy húszan. Felülnek a meggyfára, hangoskodnak egy strófát, majd hirtelen elcsöndesednek. Némi szünet után egy, csak általuk ismert jelre lerobbannak onnan, be a tujába. A cinkék fejvesztve menekülnek. A barna tollas éhenkórászok betolakodnak az etetőbe, ide-oda vergődnek, nem engednek be senkit, amíg jól nem laknak, ráadásul a nagy sertepertélésben kiszórják a földre a magokat. Ilyenkor nem szeretem őket. A verebek nyáron kedvesek, amikor a homokban fürdenek. Úgy pletykálnak közben, mint a vénasszonyok, és két hírmorzsa között néha alábuknak, majd kirázzák a tollaik közül a homokot, miként kutya a vizet a szőréről. Meg amikor a háztetőn udvarolnak, s a szerelem hevében a tetőgerinc mellé lépnek. Csak úgy csikorog a karmuk, ahogy csúsznak lefelé a cserepeken, míg végre felrúgják magukat a levegőbe. Kicsit igazítanak a szerelésükön, majd megy újra a kábítás. És azok a buta veréblányok mindig bedőlnek…
Bármilyen éhesek is, a cinegék nem szállnak szembe az agresszív verebekkel. Megadóan pislognak le a kert végi akácokról, bánatosan csippantanak egyet-egyet: még esznek, nem lesz, nem lesz... Ilyenkor szükség van egy hevesebb ajtónyitásra, attól a szomszéd baromfiudvaráig meg sem állnak a kis busafejűek, s a tuják alatt helyreáll a világbéke.
Időnként különleges vendégek érkeznek. A sárgarigópár csak megtekinti a kínálatot, de nem ereszkedik le az aprónép közé. A meggyvágók, feketerigók már kevésbé rátartiak, öröm nézni, ahogy a kivert szemeket is felcsipegetik a bokrok aljáról. A szőlőrigó inkább a tűztövis fonnyadt piros bogyóit kóstolgatja. A zöldikék, vörös-sárga sávokkal ékes erdei pintyek teljesen elvegyülnek a cinkék között. Akkora a forgalom, mint egy bevásárlóközpontban aranyvasárnap. Kétszer, háromszor is utánpótlást kell vinni, nehogy éhes gyomorral kelljen nekivágniuk a hideg téli éjszakának. Ilyenkor, mintha tudnák, hogy nincs okuk félelemre, csak a közeli trombitafolyondár levelét, virágát vesztett, elfásodott indáira ülnek, fürtökben lógnak, némán szemlélve az emberi ténykedést. Még be sem érünk az ajtón, már jön is az első bátor kis pilóta. Különösebb ribilliót csak a szomszéd macskái okoznak. Az őrszemnek kiültetett veréb szabályosan sikít, bizonyára szörnyű dolgokat kiabál a maga kis nyelvén a bitang Kormira, Cilára. A jeladást az összes madár érti, a szélrózsa minden irányába menekülnek, hosszú percekig csak a felmeresztett farokkal mászkáló macskák kommandóznak a lombok között. Ha már kezdik túlzásba vinni a dolgot, kirepül az ajtón egy gombócba gyűrt konyharuha, egyszer-egyszer bizony még a seprű is. A héjával szemben azonban egyformán tehetetlenek vagyunk− mint a villám, bevágódik az udvar fölé, s akár sikerrel jár, akár megtépázza tollát a tűztövis, mint legutóbb, csönd támad. A madárkák odalapulnak az ágakhoz, megpróbálnak láthatatlanná válni, tapintható a félelem az udvaron, még a fűtött szobában is megborzong a lélek.
Szertartássá vált, hogy a családból ki mikor, mekkora marékkal méri az életet a madárkáinknak. Nem nagyon törődünk vele, hogy a legújabb tudományos álláspont szerint haszontalan, rossz beidegződés a téli madáretetés, hiszen ezáltal beavatkozunk a természet rendjébe, mert ugye a természetes kiválasztódás, meg hadd pusztuljon a gyenge... Kezdje veled a bölcs anyatermészet, gondolom nem túl tisztelettudóan, amikor erről beszél a szakember a rádióban, s a kedves kis kosztosaimra gondolok. De hiába tekintgetek ki a konyhaablakon, nem látom a páternoszterezést, nincs surrogás-burrogás, kihalt az udvar. Bevillan, hogy napok óta nem kellett feltölteni az etetőt, ott nyirkosodik benne a hét elején kirakott köles, napraforgómag. Ágnes szomszédasszonyom macskáit sem láttam mostanában a kapu alatt befelé settenkedni. Sehol a csábító madárviháncolás. Nincs csettegés, csak a szél fütyül az ágak között. Se veréb, se cinege.
Nyoma veszett a madaraimnak. Ahogy a hó tetejére kidobott krumplihéj között guberáló varjú megjegyezte együttérzően, lakonikus egyszerűséggel: kár.
(Ha nem működik a Like, a Megosztásra klikkelve az ismerősök tudni fogják: Tetszik)
