Írta: M. Szlávik Tünde
A nagylány gyönyörű, erős, tűzvörös körmei a kicsi számára már a felnőttséget jelentették – ő még mindig rágta saját ujjvégeit. Seszínű haját sután összecsutakolta a tarkóján, divatjamúlt szoknya lógott rajta, bokáján ezer ráncot vetett örökösen lecsúszó harisnyája. A nagylány műszempillát viselt, észbontóan rövid mini feszült csípőjén, s ha a fiúk utána sziszegtek, utánozhatatlan bájjal villantotta ki hófehér fogait, és kacagva rázta hátra selymes, barna fürtjeit.
Kapcsolatukat nem lehetett igazi barátságnak nevezni. A kisebb áhítattal járt társnője nyomában, a nagy leereszkedve fogadta a szépségének kijáró rajongást. Szépség és ész, két testben, ám elválaszthatatlanul. Néhanap megfeledkeztek magukról, ilyenkor vihogva játszottak valami dedósat, majd a nagylány visszaült a képzelt trónusra, a sztároktól ellesett könnyed mozdulatokkal rágyújtott, s miközben pilláit félárbocra eresztve kifújta a füstöt, enyhe megvetéssel hallgatta a kislány krahácsolását. Micsoda amatőr… De jóképű a bátyja, s annak egyetemista barátai...
Nem tudni már, mikor szakadt félbe ez az idill. Talán amikor a nagylány uszályába került Géza, a kicsi messziről imádott fiúja? Vagy amiatt az önfeledt „nahálistennek” miatt, ami egy vérszín köröm letörésekor szaladt ki a kicsi száján? Nem számít már. Útjaik elváltak, érettségi után a kicsi más városba költözött, felnőtt, férjhez ment. Tizenöt év telt el, ennyi idő alatt már megszépül a múlt, s csak a kedves emlékek élnek tovább.
Egy napon át kellett utaznia szülővárosán. Önkéntelenül a jól ismert ház felé kanyarodott. Tűnődött egy sort, felmenjen-e. Miért is ne? Nem váltak el haraggal, egyszerűen csak vége lett. Ha most továbbmegy, talán soha nem tudja meg, mi lett Irénnel.
Az autóból kiszállva elégedetten állapította meg, hogy aligszoknyája gyűretlen, körmein a fényes lakkréteg tökéletes, selyemharisnyája második bőrként feszül izmos vádliján. A földszinti ajtót egy faékkel kitámasztotta valaki, így csak futólag pillantott rá a kaputelefonra. Ott van: Kelemen... Vajon van már családja?
Az enyhén vizeletszagú lift felvitte a kilencedikre. Szívdobogva lépett ki a folyosóra. A második ajtó jobbra. A padlón eltaposott csikkek kormos nyomai. A lakásajtó parányi réztábláján a nagylány neve mellett... Géza! Megtorpant. Mély levegőt vett. Már nem futamodhat meg. Egy hosszút és két rövidet csengetett. Mint régen.
Erősen őszülő, sápadt nő nyitott ajtót. Cserepes ajkaira cigarettapapír-foszlányok tapadtak. A felismerés örömétől halványan elmosolyodott, láthatóvá vált korhadt léckerítésre emlékeztető fogsora. Betessékelte legyökerezett lábú vendégét, hellyel kínálta a horpadt derekú rekamién, tétova mozdulattal megigazította otthonkája leszakadt zsebét, majd maga is leroskadt egy rozoga fotelbe. Némán üldögéltek egy darabig. A kicsi lopva körülnézett, a betört vitrinüvegről a szakadt függönyre ugrott tekintete, majd vissza a kopott, pormocskos parkettára. „Mi történt veled?” − vibrált benne a kérdés, de nem volt bátorsága feltenni.
− Hát így élek − törte meg a csendet rekedt hangon az „egykori” nagylány, majd reszkető kézzel szájához emelte az asztal sarkáról felvett félig elhamvadt cigarettát. A lehulló hamut komótosan elmaszatolta kitérdelt mackónadrágján, miközben vérágas szeme valahová a távolba meredt.
– Sajnos semmivel nem tudlak megkínálni, Géza az utolsó filléremet is elvitte. Majd éjfél körül hazajön, vacsorát követel, és jól megver, ha elé teszem az üres kenyeret. Azt is a húgomtól kaptam reggel. Napok óta ő etet. Többre nekik sem futja. Már nem tudok a családom szemébe nézni. Annyi erőm sincs, hogy kitakarítsak. Minek? A cigihez nem kell a csillogás. Itt ülök egész nap, és arra várok, hogy túlessek a verésen. Egyszer agyonüt, és kész. De legalább vége szakad ennek a nyomorult életnek. Ez már nem is élet − ugrott fel −, nézz körül, semmink sem maradt, mindent összetört és eladott ez az állat!
A kicsi émelyítő tehetetlenséget érzett. Pénz, talán az segítene. De csupán háromezer forint készpénz volt a tárcájában. Mire elég háromezer forint? – Gyere, elviszlek innen! − kapta el a nő kezét, de lendülete megtört. Az asszony követte tekintetét. Egy pillanatra mindketten a tövig repedt, csonkára rágott körmökre meredtek.
– Nem kellett volna idejönnöd! – fakadt ki a szerencsétlen teremtés. – Mit avatkozol bele az életembe? Hát nem lógtál rajtam eleget? Örülj, hogy megszabadultál a drágalátos Gézádtól, különben most te lennél a helyemben! Takarodj innen!
A kicsi holtra váltan tántorgott le az autóig, fejében millió gondolat kavargott, torkában savanyú gombóc készült felrobbanni, a remegéstől alig tudta elfordítani a slusszkulcsot. S míg könnyeivel küszködve kigördült a kocsiútra, nem vette észre, hogy a háta mögött a kilencediken kinyílt egy ablak...
(Ha nem működik a Like, a Megosztásra klikkelve az ismerősök tudni fogják: Tetszik)
