Írta: M. Szlávik Tünde
Judittal a szüleink kommendáltak össze bennünket. Mindkét oldalról hasonló nyámnyila alakot kerestek, mint amilyen a saját gyermekük. Így lettünk szobatársak a főiskola első évében. Hamar, alig néhány hét alatt kiderült legfőbb közös vonásunk: képtelenek vagyunk bármit is kidobni. Minden egyes darab biztonságba helyezésénél − égre emelt mutatóujjal − Babitsot idéztük: „Isten szemében nincs szemét.” Úgy éreztük, a költő szavai felmentést adnak számunkra.
Nem mi voltunk itt az egyedüli gyűjtögetők. A többi lány papírszalvétát, kártyanaptárt, képeslapot, alumínium sörös-kólás dobozt, posztert gyűjtött. A fiúk barátnőket és életre szóló élményeket... Judittal viszont művészi szintre fejlesztettük a guberálást. Főként csomagolóanyagokra specializálódtunk. A kollégiumi szoba előterében, a bejárati ajtó melletti szekrény kétajtós részében rejtőzött a kis kincseskamránk. Gyakran leltároztunk, és a legújabb daraboknak megfelelően újrakategorizáltuk a gyűjteményünket. A bal alsó sarokban gyűltek szépen kisimítva − időnként kivasalva! − a színes papírok. Jobbra a nejlonok, szigorúan nyolcrét hajtva, egy-egy kisebb zacskóba beletolva, nehogy szétgöngyölődjenek. Papírdoboz? Neeem. Kivéve, ha különlegesen szép ábra díszíti, ha extra kemény kartonból készült, illetve ha nem nagyobb, mint egy teásbögre. Rendkívüli esetben cipősdoboz is jöhetett − max. 40-es méret. Ezeket praktikusan egymásba matrjoskázva lehetett tárolni, nem foglaltak el indokolatlanul sok helyet. Egy ekkora közösségben nélkülözhetetlen tartottunk egy ilyen gyönyörű és hasznos kollekciót.
A könyvtár szakos Imre a szomszédunkban lakott, idegen elméleteket gyűjtött, amelyekből aztán sajátokat gyártott. Így próbálta ellensúlyozni ropivékony lábait és bajusszal takart nyúlajkát. Kevés sikerrel. Nem a kinézete, hanem idegesítően izgága természete hozott ki mindenkit a sodrából. Egyszer azzal bosszantott fel bennünket, hogy ez a gyűjtögető életmód genetikailag belénk kódolt, nem is tudnánk másképpen viselkedni, hiszen már az őskőkor óta az a nőstények feladata, hogy szedjenek össze minden ehetőt. A biztonság kedvéért eltesszük az ehetetlent is, mert majd jó lesz az még valamire.
Már a nőstény kifejezést is sértőnek találtuk. Erre Imre a rá jellemző renyhe szájmozgással kioktatott minket: egy szőrös-szaros-büdös lényt mégsem nevezhet hölgynek, miként bennünket sem, mert... Nem hagytuk, hogy végigmondja. Összevillant a tekintetünk, szavak nélkül is teljes összhangban cselekedtünk. Judit barátnőm Imre fejére húzott egy kiürült ötkilós cukros papírzsákot, én pedig kipenderítettem őt a kollégium folyosójára. A zsákot sem sajnáltuk, s ha akkor már leforgatták volna a Reszkessetek betörőket, bizonyára idézzük is neki Macaulay Culkin örökbecsű mondását: „Van ott még, ahonnan ez jött”. Mármint cukroszsák. (Megvan a jelenet? Kajánul vigyorgó kis füles kölyök, előkelő modor, némi paternalizmus, enyhe lenézés, borravaló gyanánt rágógumi a szobapincérnek...) S valóban, hamarosan szereztünk sokkal szebbet, amit egy roppant csinos, piros necchálóval is megerősítettek.
Imrén kívül akadtak más barbár látogatóink is. Ők saját szobájuk szokásaiból indultak ki, s egészen egyszerűen bedobták az összegyűrt kifliszacskót a szekrénybe, ha a kukát megtelve találták. Sőt − horribile dictu − az is előfordult, hogy almacsutkát leltünk valamelyik dobozban! Hihetetlen!
Mire eljött a tanév vége − szigorlatok, szerelmi bánat, hazaköltözés −, már nem sok örömünket leltük időközben két köbméternyire hízott gyűjteményünkben. Folyton megcsúszott, kinyomta belülről a szekrényajtót. Aki előbb járt arra, felnyalábolta, és bedobta a rakás tetejére a megpróbáltatásoktól egyre ziláltabbá váló kupacot. Rég nem vasaltuk, becéztük papírjainkat, de sajnáltunk megválni tőlük. Felajánlottam mindent Juditnak. Eredménytelenül. Sárváron lakott, hatszáz kilométer vonaton, két átszállással... Június elején hazacsempésztem egy utazótáskányit, de lebuktam, s édesapám szemét égre emelve lenyiriborizott. Végül a két boroskólával kiengesztelt Imre oldotta meg a helyzetet − áthurcolta az egészet az ágyneműtartójába, a saját szemete mellé.
Judittal következő évtől elváltak útjaink. S azon a nyáron megfogadtam, soha többé nem gyűjtök semmit. Sőt, ha majd a gyerekemet nevelem, rajta sem engedem eluralkodni ezt a szenvedélyt. Mert mifelénk hatalmas sértés Nyiri Borihoz hasonlítani valakit. Ki az a Nyiri Bori, sőt, így, egybe: Nyiribori? Egy unikum, a guberálók gyöngye. A szemétgyűjtögetés és felhalmozás mestere.
Nyiribori már gyerekkoromban is nagymamakorúnak látszott, kijárt volna neki a Boriska néni megszólítás. De soha senki nem nénizte, nem magázta. Sőt, aki elkerülhette, nem is beszélt vele, hiszen ahhoz levegőt kell venni, az meg nem ajánlatos a Nyiribori ruhájából áradó bűz miatt. Szegény szomszédai leszoktak a szellőztetésről, helyette százféle megoldással próbálkoztak a patkányinvázió elkerülésére. Nyáron időnként fekete-zöld lepelként úszott mögötte a döglegyek hada, télen a fűtetlen házban négy-öt kutyája melegítette, mert élete párja sem tudta rávenni a fáradságos munkával hazagürcölt kartondobozhegyek eltüzelésére. Nem és nem! Majd jó lesz az még valamire! Hát hozzá hasonlítottak engem. Ráadásul tulajdon apám! Ez nagyon fájt.
Pedig én − akkor még − lépést tartottam a divattal: farmernadrág, farmerdzseki, halálfejes fekete póló, tornacipő... Nyiribori meg folyton ugyanazt a fekete kötött cicanadrágot viselte a barna-sárga pettyes otthonkával, meg a hosszú fekete kardigánnal. Télen felvett rá valami nagyzsebes sötét kabátot... Minden zsebe dagadozott az utcán felszedett hulladéktól. A boltok udvaráról ha engedték, ha nem, elhurcolta a kartondobozokat. A túl nagy zsákmánynál a mankós Anti, a férje is besegített. A felső résznél koszos rongyokba bugyolált mankóit ilyenkor a hóna alá csapta. Ezt tette akkor is, ha nagyon sietett. Egyébként sem tudtuk, mi okból sétáltatja a mankókat, hiszen csak minden harmadik lépésnél támaszkodott rájuk. Kivéve, amikor rozoga biciklijén tolta őket. Kerekezni sosem láttuk, pedig biztosan vicces lett volna...
És én csak a kung-fu edzések után bűzlöttem! De valahogy senki nem reklamált emiatt...
A fölösleges holmik összeszedéséről teljesen leszoktam. A gyerekeimet valóban úgy neveltem, hogy semmi olyannal ne találkozzanak, ami felébreszthetné bennük a gyűjtőszenvedélyt. A csomagolásokról letéptem a színes „Gyűjtsd össze mind!” szalagokat. Felbontás után azonnal kidobtam belőlük a matricákat, figurákat, tazókat, marhaságokat, hogy ne is kössék össze a színes vacakokat az enni-innivalóval. Ellenben megtanítottam őket arra, hogy az úton elhagyott aprópénzért le KELL hajolni! Mert ki a kicsit nem becsüli...
Boriskával nem sokszor találkoztam. Ha előttem ment be a boltba, másikat kerestem, ha utánam jött be, kisétáltam. Ilyenkor drága édesapám jutott az eszembe, aki engem lenyiriborizott, pedig ő a motort sem átallotta megállítani, ha az úton egy elhagyott vasdarabot látott.
Egy nap az öregasszony szembejött velem az utcán. Átmentem a túloldalra.
Mit találtam, mit találtam, dünnyögtem magamban, mert valami megnyikordult a talpam alatt. Lehajoltam érte. Csoszogást hallottam. A szandálom orránál megjelent egy ormótlan, kérgesre koszolódott mamusz. Rongyos zokniba köröskörül begyömöszölt fekete cicanadrág.
Följebb emeltem a tekintetem: nájlonotthonka... Nyiribori! Mielőtt felegyenesedtem, mély levegőt vettem. Tudtam, hogy nem bírom majd sokáig ezzel az egy szippantással, úgyhogy hátráltam kicsit, és féloldalasan igyekeztem állni.
A belém nevelt hülye udvariasság nem engedte, hogy egyszerűen otthagyjam, vagy képeket vágjak. Pedig − hadd mondjam ki őszintén: rohadtul bűzlött, még így is, hogy felőlem lengedezett a szél! De olyan gyermeki, romlatlan ártatlanság ült az arcán, s a tekintetében annyi kíváncsiság... Csak annyit mormoltam mentegetőzve, kibomlott a cipőfűzőm. 
A hátam mögé rejtve összeszorítottam az öklömet. Basszus, szandálban vagyok... S különben is, mit magyarázkodok?
Nyögve, nyikorogva lehajolt, s felvette a kövesút mellől egy olajosflakon műanyag zárólemezkéjét, meg egy háromszög alakú, nagyjából tízcentis papírcsíkot, valami újság letépett sarka lehetett. Utóbbit gondosan kisimítgatta, mielőtt a zsebébe süllyesztette volna. Aztán szó nélkül továbbindult. Görcsösen felsóhajtottam , majd előhúztam a kezemet, hogy megnézzem, izzadt tenyeremet mennyire kente össze az imént talált rozsdás százasszeg. Ekkor fordult vissza. Barnára koszolódott ujjaimra nézett, majd a szemembe:
− Maga megért engem. Tudja, van nekem ez a kis hobbim...
Mohácsi Regős Ferenc (1913-2000)
Öregasszony portréja
tus, papír
28,5 x 20 cm
j.j.l.: Mohácsi Regős 1958
http://www.pinterauctions.com/20091007-eg-es-fold/mohacsi-regos-ferenc-oregasszony-portreja
