Írta: M. Szlávik Tünde
Mégiscsak létezik szerelem első látásra… Amikor megpillantottalak, épp egy unott képű szerencsefia karján lejtettél tova. A döbbenettől a földbe gyökerezett a lábam. Mintha egyenesen az álmaimból jöttél volna elő. Nem messze, a lámpánál egy autós türelmetlenül dudált, én is erre ocsúdtam fel. Elindultam utánatok, át a téren. Előbb udvariasan, majd egyre ingerültebben kerülgettem az embereket, mert a környék valamennyi kisdede éppen itt és most tette meg első tétova lépéseit, hétrét görnyedt szülők, galambokat kergető totyogók álltak csatárláncba. Hirtelen elszántsággal kitörtem balra, egyszeriben megfeledkezve a városháza árkádjához fűződő babonáról – ugyan, ki feleltetne engem holnap, időtlen idők óta állok már a katedra túlsó oldalán. Rosszul döntöttem, a fal tövében mindenki egy irányba igyekezett – két könyökömmel utat törve haladtam az emberáradattal szemben. A cukrászda botlasztó reklámtáblája beteljesítette küldetését, szégyenkezve igazítottam a helyére. Kétségbeesve kutattam a távolt, hová tűntetek? De már csak azt az undok, kopasz fejet, meg a behízott bikanyakat láttam. A közöttünk hömpölygő tömeg miatt csaknem feladtam. Ekkor a férfi irányt váltott, és egy pillanatra ismét megláttam arany arcod, egyenesen a szemembe néztél. Felszisszentem arra a gyengédnek legkevésbé sem nevezhető mozdulatra, amivel belódított téged egy csillogó autócsoda anyósülésére. Meg tudtam volna fojtani… Csak később gondolkodtam el azon, mi lett volna, ha utolérlek titeket…
Megkérdeztem volna a címed?
Másnap egy kirakat üvege mögül mosolyogtál rám. Nem voltál egyedül, volt ott náladnál karcsúbb, törékenyebb és vaskosabb is, de te voltál a leggyönyörűbb. És a legszégyentelenebb… Ahogy ott kelletted magad… Engem meg észre sem vettél, pedig epekedve bámultalak.
– Menj be, egyszerűen csak sétálj oda hozzá – biztattak merészebb barátaim, akiknek már volt alkalmuk összemelegedni veled, s ódákat zengtek szépségedről és a belőled áradó bölcsességről. Bár, a végszó mindig ugyanaz volt:
– Pajtás, ezen földi csodák nem a mi pénztárcánkhoz mérettek…
Tudom, hogy van itt a közelben egy jó kis hely, ahol közelebbről is megismerkedhetnénk, s akár órákra összebújhatnánk. A hosszú lépcsősor előtt egyik oldalt árnyas fák rejtekén pocakos íróember álldogál. A közelben templom. Templom… Holtomiglan, holtodiglan. Veled egész életemben boldog lehetnék.
Micsoda iszonyú gondolat, hogy bárki megszerezhet, ha elég pénze van hozzá, s egy napon eltűnsz majd az életemből, mint megannyi társad, akiket ugyanígy megkívántam, de megérinteni sem volt bátorságom őket.
Órák óta állok az apró kockaköveken, téged csodálva leplezetlenül, ám egyre jobban zsibbadó lábakkal. Már nem bánt, ha valaki felhevülten az arcomba bámul, vagy könyökével odébb taszít. Gondolkodom. Osztok, szorzok.
Fejemben pénztárgép kattog, lelki szemeim előtt megjelenik egy félkarú rabló, ablakaiban három óriási, kifordított zsebbel. Istenem!
Ó, te megközelíthetetlen... Nem nekem nyílsz meg. A sóvárgás marad a sorsom, és nem a veled való beteljesülés.
Kitéplek hát szívemből. Légy boldog mással. Elfordulok. Ne is lássam karcsú testeden azt a csúf szégyenbélyeget, azt a randa, öt számjegyet. A korod is lehetne, mégis beléd szerettem. Első látásra....
Sok-sok ezer, de nem év, hanem forint. Könnyben úszik a szemem. Szemben az árral. Az árcéduláddal. Már nem tudok miről lemondani, legfeljebb arról, hogy felvett kölcsöneimet valaha is vissza tudom fizetni…Meg már amúgy is bepárásodott a lélegzetemtől a könyvesbolt kirakata… Ég veled, Tutanhamon!
Megkérdeztem volna a címed?
Másnap egy kirakat üvege mögül mosolyogtál rám. Nem voltál egyedül, volt ott náladnál karcsúbb, törékenyebb és vaskosabb is, de te voltál a leggyönyörűbb. És a legszégyentelenebb… Ahogy ott kelletted magad… Engem meg észre sem vettél, pedig epekedve bámultalak.
– Menj be, egyszerűen csak sétálj oda hozzá – biztattak merészebb barátaim, akiknek már volt alkalmuk összemelegedni veled, s ódákat zengtek szépségedről és a belőled áradó bölcsességről. Bár, a végszó mindig ugyanaz volt:
– Pajtás, ezen földi csodák nem a mi pénztárcánkhoz mérettek…
Tudom, hogy van itt a közelben egy jó kis hely, ahol közelebbről is megismerkedhetnénk, s akár órákra összebújhatnánk. A hosszú lépcsősor előtt egyik oldalt árnyas fák rejtekén pocakos íróember álldogál. A közelben templom. Templom… Holtomiglan, holtodiglan. Veled egész életemben boldog lehetnék.
Micsoda iszonyú gondolat, hogy bárki megszerezhet, ha elég pénze van hozzá, s egy napon eltűnsz majd az életemből, mint megannyi társad, akiket ugyanígy megkívántam, de megérinteni sem volt bátorságom őket.
Órák óta állok az apró kockaköveken, téged csodálva leplezetlenül, ám egyre jobban zsibbadó lábakkal. Már nem bánt, ha valaki felhevülten az arcomba bámul, vagy könyökével odébb taszít. Gondolkodom. Osztok, szorzok.
Fejemben pénztárgép kattog, lelki szemeim előtt megjelenik egy félkarú rabló, ablakaiban három óriási, kifordított zsebbel. Istenem!
Ó, te megközelíthetetlen... Nem nekem nyílsz meg. A sóvárgás marad a sorsom, és nem a veled való beteljesülés.
Kitéplek hát szívemből. Légy boldog mással. Elfordulok. Ne is lássam karcsú testeden azt a csúf szégyenbélyeget, azt a randa, öt számjegyet. A korod is lehetne, mégis beléd szerettem. Első látásra....
Sok-sok ezer, de nem év, hanem forint. Könnyben úszik a szemem. Szemben az árral. Az árcéduláddal. Már nem tudok miről lemondani, legfeljebb arról, hogy felvett kölcsöneimet valaha is vissza tudom fizetni…Meg már amúgy is bepárásodott a lélegzetemtől a könyvesbolt kirakata… Ég veled, Tutanhamon!
(A4-es formátum, 364 oldal, színes borító, arany dombornyomással. Fáraó Kiadó Bp. 2011.)
