Írta: Balogh Géza
Nehéz hullámokat vet a szél a víz hátán. A Fehér-szik, itt, Tiszavasvári alatt tisztára mosakodva sütkérezik a tavaszban, fent, az ég alatt valami lomha vízimadár köröz.
A fasoron túl, az országúton kamionok dübörögnek. De itt csend van. Csak a tavalyi nád zörög a szélben, a hullámok megtörnek délceg testükön. A száraz nád és a part között keskeny kis sáv, a sekély, áttetsző vízben semmi sem mozdul.
Hányszor ültem így egykor otthon, a Nagy-lapos útján! Hátam a rücskös nyárfának vetve lestem, merről rebben fel majd az egyszem vadkacsa, s indul portyára a Kraszna mellé. Haragos, sötétkék víztükör, a frissen kihajtott nád arasznyi dárdái.
Mint most, itt a Fehér-szik mentén. Hegyével úgy igyekszik ki a levegőre mindahány, mintha attól tartana, menten a vízbe zápul, ha sokáig tétovázik. Harmatos hajtás mindegyik... Sosem tudtam, hogy régen a szegényember eledele volt. A rétközi ember ette az ínséges időkben, mikor elfogyott már a búza, a tengeridarából is csak néhány marékra való maradt. Az öreg torzsáról leszakította a zsenge, még hófehér csírát, pótolta a kenyeret. Ha pótolta.
Katorca volt a neve. Letépek egy darabot. Erős illatú, akár az eső utáni uborka. Kóstolni már nem merem. Pedig meg kéne ízlelnünk egyszer. Hogy tudjuk, hogy sose feledjük, min éltek, s hogyan eleink.
A kép forrása: M.Buschmann - Germany