Írta: Vaskó Ilona
A selyemsál fényesen és büszkén hevert az ágyon. Még a címke is ott lógott rajta, pimaszul hirdetve ifjúságát. A virágminták szinte vidáman vibráltak rajta a lámpa fényénél. Már türelmetlenül várta azt a pillanatot, amikor megmutathatja magát a világnak.
Több mint egy hete feküdt az ágyon, és minden reggeli indulásnál reménykedett… Várta, hátha ma ő indul útra. Minden esti hazaérkezésnél fáradtan mellé került egy régi, öreg, bordó, hernyóselyemsál. Már gyűrött volt, már foszladozott az elegancia rajta, de amikor eljött a reggel, mindig ez az öreg sál került választásra. A selyemsál eleinte nem értette, majd dacos duzzogásba kezdett. Egy este rekedt hangon megszólalt a bordó hernyóselyemsál:
– Mi a baj selyemsál? Fiatal vagy, gyönyörű, nem lenne szabad duzzogásba kezdened ilyen vidám virágokkal magadon. Ragyognod kellene, és türelmesen várnod – mondta fáradt mosollyal. A selyemsál először nem is akart válaszolni, de aztán a fiatalság pimaszsága kitört belőle:
– Miért mindig téged visz magaddal reggel? Én sokkal szebb vagyok! Sok-sok évvel fiatalabb, nekem még nincsenek felesleges koloncaim, nem lógnak rajtam cérnák, és lefittyent címkék… – méltatlankodott őszinte fájdalommal az új selyemsál.
Az öreg hernyóselyemsál először csak hallgatott, majd csendes nyugalommal megszólalt:
– Megértelek, de valamit neked is meg kell értened. Ezelőtt sok évvel, arisztokratikus gőggel kezdtem én is minden reggelt, mikor útra keltünk. Minden gyönyörű, és drága volt körülöttem. Belengett a méregdrága parfüm illata, és minden minőségi ruházat kiegészítője voltam. Ott voltam minden pillanatban a tulajdonosunkkal. Munkában, ünnepségen, bálban, és színházban. Olyan nemes eleganciával éltünk együtt, ami csak keveseknek adatik meg. Megéltem sok mindent. Szenvedélyes szerelmet, heves csókokat öleléseket és szomorú, könnyes bánatot is. Körülölelhettem a kislányait, mikor kicsik voltak, és most, mikor már nagyok, ők is tudják, milyen fontos vagyok a gazdánknak. Egyszer a kisebbik lánya kérdés nélkül elvitt egy fellépésre a Stefánia palotába, és ott felejtett. A tulajdonosunk időt és energiát nem sajnálva keresett és kutatott, mikor megtalált, kitörő örömmel tekert a nyaka köré. Életem legszebb és legszeretetteljesebb ölelése volt akkor.
– Aztán elszegényedtünk. Jöttek az anyagi gondok, de én még mindig ott lógtam a gazdánk nyakában. Én voltam az egyetlen emléke egy olyan világnak, amit elveszíteni hittem… szerencsére csak én, mert a múlt hetek azt bizonyították, hogy a dolgok helyrejöttek. Olyannyira helyre jöttek, hogy simán lecserélhető lettem rád, egy vadonatúj sálra, ami bár nem hernyóselyem, de mégis csak egy lépés afelé a világ felé, ahonnan lepottyantunk. És én meg pont mostanra fáradtam el. Elkezdtem foszladozni, sőt, van olyan hely, ahol lyukas vagyok. Ne hidd, hogy nem tudja a gazdánk. Nagyon jól tudja, mert pár napja szemrevételezte hibáimat. Tudod mi történt? Végigsimított a sebeken, majd visszakötött a nyakába, és neki indultunk az újabb napnak.
– Még fiatal vagy. Tanulj meg türelmesnek lenni, várni, és nem lenézni az öreg dolgokat. Nekem, nekünk más értékeink vannak. Kitartás, hűség egy nehéz időszakban, soha nem elhagyva, megalázva, és soha nem kihasználtnak érezve magamat, magunkat. Belém és a gazdánkba már méltóságot, és büszkeséget vertek az elmúlt évek. Tudom, hogy egyszer te kerülsz sorra, mert az én sorsom előbb-utóbb az elszakadás. De remélem, kapok egy helyet a polcon, ahol békésen megpihenhetek a többi, új sál között, és mesélhetek majd régi időkről: táncról, szerelemről, bánatról és örömről… – fejezte be mondandóját a bordó hernyóselyemsál, és elaludt. Ráncait simogatta a lámpafénye, aki már sokat látott ebből az életből.
Az új selyemsál elcsendesedett és elgondolkodott. Jó helyre került. Minden ízében érezte, hogy jó helyen van, mert itt meg fogják becsülni, és nagyon sok dolgot kell még tanulnia. Az első lecke: A türelem.
