Írta: Molnár Péter
Áll az öreg férfi a tűző napon. Hajnalban vihar volt, de a hőség felszívott már minden tócsát, a levegő fullasztóan párás, a föld csontszáraz a kitaposott, száraz fűcsomók között. Az öreg lábán félretaposott edzőcipő, zoknit nem visel, a cipő fűzője kókadtan lifeg. Rövid, kinyúlt, keresztben csíkos pamutnadrágja domborodó hasa alá csúszott, szára visszakunkorodik a csontos térd fölé, lábszárán kékesen világítanak a visszerek. Áll a házak között a kis parkban, és a trikójával néha megcsapkodja szőrös mellét vagy verejtéktől fénylő hátát. Időről időre körülnéz, lassú, megfontolt alapossággal, egyenként véve szemügyre a ritkás gallyakból álló, felkopaszodott sövényt, a szánkódombot, a dombra vezető utacskát − régen betonból öntött szegélykövek jelezték −, megszürkült salakját mára felverte a gaz.
A férfi körüljárja a satnya bokrokkal szegélyezett, apró terecskét. Minden fánál megáll, azokat is szemügyre veszi. Messziről figyelem, ahogy közelebb érek, megállok én is. Hol járhat ez az öregember gondolatban? Amíg kezével a rongyos kérgű szivarfa törzsének támaszkodik, talán egy másik fát simogat gondolatban, valahol messze. Talán a szülői ház udvarán jár éppen. Tornácos házat lát, fehér falú nyárikonyhát, kutat, és kutyát a vályú mellett az árnyékban. De lehet, hogy tanácsi ember volt valamikor vagy kertépítő, és most arra gondol − lám, mennyi munka, pénz, fáradság ment veszendőbe. Ide zöld, tiszta parkot álmodtunk annak idején, ahol megpihennek az itt lakók. Nem kizárt az sem, hogy látta ezeket a fákat csemete korukban, amikor alattuk még harsány zöld volt a fű, és a sövény sűrű. Elindul, tétova léptein látszik, nincs különösebb célja. Néha belerúg egy száraz fűcsomóba. Most megáll, és megcsapkodja a hátát. Kicsit meghajol derékban, beles a sövény alá. Helyesebb, ha úgy mondom: átles a sövény alatt. Talán mezőgazdász volt valamikor, és azt latolgatja magában, hogy vészeli át a napraforgó meg a kukorica ezt a hőséget.
Az emberem nyögve felegyenesedik, és sétál tovább a tűző napon. Bogár zümmög, idehallatszik a villamos csörömpölése az Üllői útról, amúgy csend van. Kába, verejtékező, déli csend. Talán ezért hallom fülsértően hangosnak a kiáltást.
− Gyere fel! Megsülsz ott a napon.
Szemközt, az első emeleti ablakban kövér nő áll, vörösre festett, kócos haja ritkás, innen is látom a fejbőrét. Felemeli a kezét, és integet, a kopott otthonkából fehéren villan elő a karja. A férfi felnéz, nem szól, csak legyint. Nem türelmetlenül, de nem is lemondóan. Inkább úgy, mintha türelemre intené a nőt. Ballag tovább, tíz lépésenként megáll. Belerúg egy fűcsomóba, benéz egy bokor alá vagy csapkodja magát a trikójával, és megtámaszkodik egy-egy fa törzsénél. Kis idő múlva a nő újra feltűnik az ablakban: − Jössz már? − kiáltja. Az öreg nem szól, nem is legyint. Ki tudhatja, merre jár képzeletben?
Pár perc múlva kilép a kapun az ablakból kiabáló nő. Körülnéz és átvág a majdnem üres parkoló szürke, forró aszfaltsávján. Tésztás, fehér a karja, megvastagodott lába néhol lila, rajta félretaposott, régi Scholl papucs, ujjatlan otthonkájából elővillan rózsaszín melltartója. Megáll szemben az öreggel, nézik egymást.
− Gyere már fel, hát megfősz itt a napon!
Az öreg csapkodja magát a trikóval, közben egyik lábáról a másikra áll.
− Nem találom a kutyát. Megint elszökött − dünnyögi. A hangja mély, rekedt. A nő bámul rá, kicsit megrázza a fejét.
− Gyere, kész az ebéd.
Kézen fogja az öreget és elindulnak. A férfi még visszanéz egyszer, aztán megy tovább, kezében ernyedten leng a trikó. A járda szélénél megállnak, körülnéznek, fejük egyszerre mozdul. Átvágnak a parkolón és elnyeli őket a kapu.
