Írta: Ozsváth Sándor
A településnek, ahová atyánkfiát pályakezdő tanárnak rendelte a sors még a hetvenes évek legelején, igen tréfás kedvű lakói voltak − köszönhetően tán annak is, hogy jó részük a vasútnál dolgozott. A férfiak éveket töltöttek tengelyen vagy ingáztak a lakó- és telephely között, szerte az igazgatóság területén, s még távolabb is. Hozták-vitték-forgatták a mulatságosabbnál mulatságosabb történeteket, és szabadidejükben, csatlakozásra várva vagy pusztán unaloműzésből, ugratták egymást. Ez aztán átterjedt a „civilekre” is. Persze a lányoknak-asszonyoknak sem kellett a szomszédba menni egy kis mókáért. De még a vasúti tréfacsinálókat is lefőzte a helybéli pék! Nap mint nap kitalált valami mókát, és sosem lehetett tudni, mikor vagy hol fog robbanni a bomba.
Az egyszemélyes pékség fontos intézménye volt a településnek, mert akkoriban sok asszony még otthon dagasztotta a mindennapit, amit aztán megkelesztve, szakajtóban vitt el a pékhez. Fássy uram (így hívták őkelmét) aztán a jól befűtött kemencébe tette, s szépen megsütötte. Várakozás közben az asszonyok meg csipkelődve, viccelődve múlatták az időt, ugratták egymást, s természetesen gyakran volt céltáblájuk őurasága is. Jól tudták róla, hogy soha sem hagyja szó nélkül, mindig kitalál valami jó szaftosat, amin aztán nevetni lehet. (Az alábbi esetnek atyánkfia nem volt szemtanúja, de a jelenlévők majd mindegyike később szinte teljesen egybehangzóan adta elő a történteket.)
A kemence csak úgy ontotta a meleget, a kenyereket meg olykor igazítani is kellett, hogy egyenletesen süljenek, s a hőségben, most is, mint mindig, Fássy úr hófehér atlétatrikóban, kötényben s egy ugyancsak fehér rövidnadrágban tevékenykedett. Megizzadván, ahogyan máskor is szokta volt, kötényével törölte meg arcát, nyakát. Ahogy térült, fordult, törülközött, az egyik menyecske észrevette, hogy Fássy uram „húsboltot” is nyitott, azaz a slicce környékén nincs valami rendben. E felfedezés nagy kuncogás közepette futótűzként terjedt a jelenlévők között, s mikor a viháncolás tetőfokára hágott, egyikőjük nekibátorodva rászólt pékünkre: „Fássy úr, nincs helyén a fütyülője!” Ő csodálkozva hajtotta fel kötényét, pirulva konstatálta a rendellenességet, majd „Oppardon, ezer bocsánat!” kiáltással kézbe kapva kaparókését, egyetlen vágással nyisszantotta le az illetlenül viselkedő testrészt, s undorral hajította be az éppen nyitva lévő kemencébe. Erre a kunsztra a lócán várakozó asszonyok úgy ájultak egymásra, mint egy eldőlő dominósor… Miután a gyengébb idegzetűek is felocsúdtak, persze kiderült a turpisság! Mester uram már korán reggel vásárolt a mészárszékben egy kiló tehéntőgyet, abból egy alkalmatos részt kikanyarított, s pár öltéssel nadrágja elejéhez rögzítette – fütyidublőrnek. Innentől a Fássy-dramaturgia aztán már olajozottan működött, a poén akkor sült el (vagy meg?), amikor a hangulatot továbbfokozni már nem lehetett: a csúcsponton.
Hogy mit kapott aztán az asszonyoktól, arról már nem szól a fáma, egy azonban biztos, a pékség már-már lanyhuló forgalma újra fellendült!
Fássy úr atyánkfiát is csőbe húzta egyszer, évek múlva − akkor már a Csutorás Étterem közkedvelt pincéreként – de az már egy másik történet.
