Írta: Somorčík Sz. Rozália
Valinak
Jól állt neki a körömcipő, húsz éves volt, mindig nevetett, még akkor is, mikor felemelték a földről, semmi baj, csak egy kis rosszullét. Majd kiszállok a hradeci krematórium kéményén. Belefújt a levegőbe és nevetett.
A bőre hideg volt és nedves-ragadós. Ha megcsókoltam, szinte rátapadtam, és ez annyira undorító volt.
Eljöttek, mint minden évben, a nagymamájukkal, a félszemű Ilonával. A kutyának sem kellett a faluban annak idején, vak volt az egyik szemére. Megesett lány lett − mert viszketett a picsája −, az anyám mondta így, aztán már mehetett is csehbe; nagyapa kikergette a házból.
Szóval, eljöttek, ahogy szoktak, augusztusban, a búcsú előtt.
Mérges voltam és féltékeny, hisz’ én voltam a kedvenc a házban, és ez a folyton nyafogó, magyarul rosszul beszélő Valika elfoglalta az összes szívpozíciót, egy egész hétre.
Évát szerettem, de Valit utáltam, amennyire csak lehetett; alig evett, rosszul volt, hányt, aludni járt délutánonként.
Mi, a többiek, ezalatt zsíroztuk a hetest vagy unatkoztunk.
Kitaláltam egyszer a leggaládabb játékot, csak úgy, gyűlöletből, miért is ne.
Nyolc éves voltam, Vali tíz.
Nagyapának volt a leggyönyörűbb kertje a világon, mert Micsurin-mániás volt.
Apámmal folyton magokat gyűjtöttek és fákat oltottak.
Huszonnégy áras, kör alakú kert, gyümölcsfákkal, zöldség-és virágágyásokkal, tisztásokkal.
A játék?
Lényege az volt, hogy egyikünk leül nagyapa nyugágyába, becsukja a szemét és vár. A többiek hoznak neki valami finomat a kertből, és ki kell találnia, csukott szemmel, mi az.
Kati, a testvérem is játszott. Éva laza volt, mint mindig. Vali várakozós, hiszékeny. Nevetett.
Örült. Ő akart elsőnek meglepetést kapni. Ott ült a nyugágyban, a meggyfa alatt.
Elindultam − a többiek után persze, én akartam az utolsó lenni −, egyenesen a barackfák felé, akkorák voltak a barackok rajtuk, mint a narancsok. Mentem tovább. A borsó szép duzzadt. Burgonya?
Balra, az egresek, érettek, mellettük a pirosan rikító ribizlik úgyszintén. Felettük a nyári alma már potyogott a fáról. Arrébb sárgarépa − az ágyás megkezdve −, már vastagodott, ásó állt ki a földjéből. Nem, az sem kellett. Finom szagos szőlő illatozott a füves ösvény mellett, négy tőke után balra meg a málnabokrok vörös termései csalogattak, megkarcolták a kezem, ahogy a számba szakítottam gyorsan egy kóstolót. A nagytisztáson, a keleti zugban, a kerítésbe benőtt apró-körtefa gyümölcsei hullottak szintén, édes levük a füvön, felettük méhek, darazsak harcoltak.
Lázasan kerestem a legrosszabbat, miközben láttam a finom dolgokat. Már érett a besztercei szilva, de a zöldebbje…, vagy mégis a krumpli legyen?
Megláttam a legpimaszabb, legkézenfekvőbb valamit az egyik ösvény mellett. Egy szőlőlevéllel leszakítottam, és már mentem is a nyugágy felé. Messziről kiáltottam, hogy csukja be a szemét. Visszakiabált, hogy igen. A mosolygós, félig nyitott, várakozó szájba betettem a meglepetést. A nyílás bezárult, de rögtön kinyílt, és felém köpte a tartalmát.
‒ Te miért hoz nekem csovány? ‒ megrökönyödése kínba görbült a csípős érzés miatt.
Én álltam, próbáltam nevetni, de nem ment.
Habřinától Jaroměřig ért a fehér Volgák és Zsigulik sora, mikor az esküvőre vitték a jegyespárt, akkora lagzit csináltak. A menyasszony akkorra már túlesett három kemoterápián, gyógyíthatatlan léprákja volt − Pavel tudta, hogy nemsokára özvegy lesz. Vali is tudta. Mindenki tudta.
Mulattak szombat déltől vasárnap hajnalig.
