Az országos vetélkedő elődöntőjét a megyeszékhely lábakon álló, hidat formáló művelődési központjában rendezték meg. A második emeleten, a máskor konferenciáknak, de akár tánc, vagy színházi előadásoknak is otthont adó teremben már kora reggel ott sürgölődött az esti tévéközvetítést előkészítő műszaki stáb. Az unott arccal bagózó, szemetelő olajos overallban jövő menő szerelőket, kábelhúzogató munkásokat egyáltalán nem feszélyezte, hogy egy olyan épületben rugdossák saját eldobott májkrémes dobozaikat, amely a világon is egyedülálló. Híre járt, hogy még Japánból is eljött egy buszra való építész. Jártak körbe-körbe rajta, fényképezték jobbról, balról, alulról, felülről. A két hídlábon álló nagy épület pedig csak állt a város közepén, mint két kistestvér, egymás kezét fogva.
A pillérek alatti nagy üres téren sorakoztak a közvetítőkocsik. A kábelek innen indultak felfelé. Volt, amelyik a lépcsőt követte, később már az ablakokon lógott ki néhány. Lassan benőtték az épületet a vezetékek, mint a vadszőlő az elhagyott kerekeskutat. Még a dél sem érkezett el, de a teherautók úgy elfészkeltek a ház alatt, mintha mindig is ott lettek volna. Az egyik kopasz munkás éppen csak a kerekek felé fordult és már patakzott is a bakancsai közül amit odaeresztett. A kutyáját az első kerékhez kötötte nem túl hosszú pórázra. Bölcs előrelátás: fenyegetően nagydarab eb volt, kisujjnyi agyarakkal.
A parkolódíj-automatához támaszkodva álltam és álmélkodtam. Tőlem pár lépésre egy tábori áramfejlesztő duruzsolt. Ezek semmit sem bíznak a véletlenre, gondoltam. Nem járnak úgy, mint a vándorcirkusz a szülővárosomban serdülő korom idején. A produkció közepén ment el az áram. Potyajegy fejében segédkeztem a sátorállításban a vásártéren néhány hasonszőrű kamasz barátommal. Az az építkezés is ugyanilyen unott, nemtörődöm hányavetiséggel folyt. Nem is hittem, hogy elkészülünk, és estére megtartják az előadást. De a tulajdonos mindig ott káromkodott, ahol éppen kellett, így aztán meglepő gyorsasággal tető alá hozták a manézst.
A tévések építkezése mind hangosabbá vált. A kiabálást, a csörömpölést-csattogást és mindenféle meghatározhatatlan eredetű zajt aztán egyik pillanatról a másikra uralni kezdte néhány hangszóró. Egyet a bejáratnál akasztottak ki, egyet a lépcsőházban, egy pedig kicsit megkésve, visszhangozva, mint a május elsejei felvonuláson, a nagyteremből hozta a hangot.
– Melyik konténerben vannak a kamerák, Puca! – szólalt meg recsegve a frissen belépett technika. A hangminőség egy rossz vidéki vasútállomáson se állta volna meg a helyét. A hanghordozás pedig idegen volt és alpári.
– Puca! Nem hallod, kérdeztem valamit! – Néztem a jövő-menő embereket, vajon melyikük érzi úgy, hogy neki szóltak. Egyikükön se fedeztem fel az érdeklődés leghalványabb jelét sem. A hang még indulatosabban szólott, aztán olyan zaj hallatszott, mintha valami felborult volna, majd csend lett. Pontosabban szólva, maradt a munkazaj. Mint amikor a sátrat építettük. Láttam, senki nem törődik azzal, hogy közelebb húzódok. Felmentem a lépcsőn egészen addig, ahonnan végigláttam a stáb autói között. Innen már elém tárult a belváros kisebb része. A járókelők kivétel nélkül errefelé pillantva mentek a dolguk után. Este innen közvetítik majd nekik a kulturális vetélkedőt... Hogy lesz ebből kultúra, gondolhatták, amikor a hang ismét Puca után érdeklődött. Az osztálytársam öccsét is Pucának hívtuk. Csak azért jöhetett velünk a sátrat építeni, mert a bátyja erős gyerek volt. Nem is nagyon engedte, hogy a kicsit akárki lepucázza. Mindenki tisztában volt vele a gyerekcsapatban, hogy kinek ad, kinek nem ad egy nagy fülest a Pucáért.
Egyre kíváncsibb lettem, ki lehet itt a tévések között ez Puca? Fent, az előadóteremben ugyanúgy ügyet sem vetett rám senki. Lekönyököltem a színpad szélére, mert nem akartam senkinek útjában lenni, és egyébként is annyi volt a kábel a földön, mint tengerben a moszat. Itt már nem a szerelőoveráll volt a divat, hanem a koszos farmer és a lógó ujjú, kinyúlt pulóver.
– A mobilkamera balról indul, Puca – recsegte a hang. A széksorok mögül nézett felém jobbról balról egy-egy kamera, a harmadik középen állt. A reflektorok forró fénye már a színpadot sütötte, hátul félhomály volt, csak a lencsék csillogtak. Baloldalt a bejárat mellett egy valószínűtlenül vékony fickó a vállára vette a kamerát. A karjáig érő haját gyakorlott mozdulattal simította a nehéz eszköz alá, és lendületes léptekkel elindult a kábelek között. Az első lépés után látszott, hogy alig áll a lábán, olyan részeg. Te jó isten, hát ez volna Puca, ámultam el. Ketten is mellette termettek, és rövid dulakodás után elvették tőle a kamerát. Már azt hittem, pofonok is következnek, de aztán kitámogatták a teremből. A munka tovább folyt, az idő sürgetett. Megmozdult mögöttem a drapéria, hátranéztem. A képernyőről ismert vetélkedő-moderátor nézett rám. Alig egy arasznyira volt az arca az enyémtől. Közömbösen siklott tova a tekintete, nyilván ismerkedett a helyszínnel. Megdöbbentően hétköznapi volt. Se mosoly, se smink, se frizura. Volt valami nagyon közönséges abban, ahogy lebiggyedt az alsó ajka.
– Pucát nem láttad? – fordult vissza hozzám. Nem tudtam meg se szólalni, csak a szemöldökömet húztam fel. – A főrendező úr azt mondta, itt van... – Mire kigondoltam volna, hogy mit mondjak, legyintett és elment. Ugyanolyan hihetetlen jelenség volt, mint a cirkuszban a tulajdonos felesége, aki a férje csíkos fürdőköpenyében árulta a jegyet, amikor elkészültünk a bejárat melletti bódéval. Megismered, kérdezte este Puca, a mi Pucánk, amikor flitteres ruhájában beléptetett egy szép fehér lovon. Ő persze megismerte, mert egész délután mellette sündörgött, várta mikor lebben akkorát a vedlett köpeny, hogy alálásson.
– Hát nem megmondtam neked, Puca, hogy ezt az alkeszt még egyszer nem akarom látni! – recsegett fel a hangszóró. Válogatott szitkokat ordított, majd azzal fejezte be: mondjátok meg Pucának, ha visszajön, hogy a mobil is állványon lesz. Fixáljátok a zsűrielnökre.
Talán az a művezetőféle ez a Puca, fedeztem fel egy új arcot a bal hátsó bejáratnál. De nem, ő a műsorvezető farmerban. Öltönyös, nyakkendős figurák is feltűntek. Egyikükben a híres zenetudóst ismertem fel. Láthatóan az a típus, aki mindig mindenütt öltönyben és nyakkendőben van. Még otthon is. És nem csak akkor, amikor a tévések kitelepülnek és a sok ezer kötetes dolgozószobájában csinálnak vele oldott otthoni beszélgetést. Pedig akkor a rendező inkább egy nehéz függönybrokát házikabátban szeretné látni. Atyaég, vajon oda hogy települ ki ez a bagázs?
Jé, az meg a főnököm. Tényleg, őt se láttam még soha az életben másban, mint öltönyben. Vajon ő is hallotta a Pucát? A megafont alighanem lekapcsolták. Pedig kellene még egy Puca. Pusztán az ő kedvéért. Nála a Puca azoknak jár ki, akiket feltétel nélkül kedvel. Mint a Kovács Jancsi apjánál, akinek a Jancsi öccse volt a kedvence: Puca. Olyan szeretettel tudta neki mondani: ügyes vagy, Puca. Ha főnököm a folyosón odajött hozzám, a vállamra tette a kezét és barátságos hangján azt mondta: idefigyelj, Puca, volna itt valami testhezálló, amit te tudnál a legjobban megcsinálni, az a bizalom jele volt. Nekem mindig jólesett, pedig később az öregek elmesélték, hogy ezt a bizalmat a folyosón mindig az nyerte el, akit legelőször meglátott. Az itteni megafonos embernek viszont alighanem tele lehetett a töke az ő Pucájával. Már csak abból leszűrhetően, hogy egész délután és egész kora este üvöltözött vele.
– Puca, kamerapróba – hallottuk még egyszer, utoljára a rejtélyes hang gazdáját. Kényszeredett nevetés futott végig az immár többnyire jólszituált személyiségekből összeverbuválódott csoportokon. Ismerősök, ismeretlenek... Az utóbbiakból valaki az én emberem. Közülük néhányan idegesen futkosni kezdtek, a többiek pedig kezdtek úgy viselkedni, mintha az Operaház büféjében volnának két felvonás között, a szünetben. A cirkuszban – hiába volt jegyünk – kitessékeltek bennünket, amikor a porondot is felsepertük, és már minden készen állt a kezdésre. Bejöhettünk a végén, fel a kakasülőre. A ponyva alatt, az estében ott sorakoztak a kisváros polgárai, az eseményhez illően kiöltözve. Puca apja, foglalkozására nézve kőműves, kényelmetlenül feszengett sötét öltönyében, a fehér ing már pirosra dörzsölte a nyakát. A cirkuszigazgató fején lila cilinder volt zöld masnival, mégis olyan természetesen mozgott benne, mintha mindig azt viselné. Mindössze akkor rezdült meg a bajsza, amikor az oroszlánt hallotta felhorkanni valahonnan a lakókocsik felől. De csak egy pillanatra. Utána mosolygott és mosolygott...
Óvatosan lépkedtem lefelé a lépcsőn, de felesleges volt az elővigyázatosság, mert a kábeleket oldalt lekötegelték. Velem szemben a közönség özönlött a széles feljárón. A közeli toronyban elütötte az óra a háromnegyedet, rövidesen kezdenek. A művelődési központ az esti díszkivilágításban még szebb arcát mutatta. Lehetett tudni, kik jöttek a vetélkedőre a távolabbi városokból, mert odalent előbb megálltak, megcsodálták a hídra emlékeztető traverzeket. Nem tudom, láttak-e ezek a falak valaha is olyan estélyiket, kívül fekete belül piros felöltőket, kétméteres fehér sálakat, amelyeket még a helyi előkelőségek is megcsodáltak. Hiába, ilyen nagy jelentőségű vetélkedő ennek előtte ebben az országban még sohase volt, és sejteni lehetett, hogy a mieink a nagy esélyesek.
Az alant elcsendesedett stábautókra nem esett fény. Semmi sem mutatta, hogy itt egész nap lázas munka folyt. Ismét a parkolódíj-automatát támasztottam, mert igen jól be lehetett látni a közvetítőkocsiba, a villódzó képernyőkre. Úgy gondoltam, nem néznek ki a bentiek, és amúgy sötét van nekik, ha onnan elveszik a tekintetüket. Közelebb mentem, sőt fellépkedtem a vaslépcsőn a bejáratig. A közvetítőkocsi belül olyan vigasztalan képet nyújtott, mintha most jött volna a harcmezőről. Minden kamerának külön látszott a képe. Egy a közönséget mutatta, külön látszottak a zsűritagok arcai. A színpad még üres volt, de a versenyzők asztalán ott sorakozott a nevük. Itt, a bádogbódéban borzos, borostás, fáradt emberek meredtek a képernyőkre. Pállott, állott ruhapára áradt a nyitott ajtón keresztül. Olyan szaguk volt, mint a cirkuszban az artistáknak. Csendben voltak. Csak az áramfejlesztő zsongása, és egy távoli mentősziréna hangja hallatszott. Egy kéz érintette meg a vállamat. Megrezzenve néztem hátra. A képernyők fénye egy ápolt hófehér arcra esett. Nyugalmat sugárzó tekintetű, jól szabott öltönyt viselő kék szemű férfi szólított meg végtelenül udvarias hangon: elnézést uram, bemehetek? Félrehúzódtam, de még láttam, hogy bentről a középen ülő fickó hátrafordul.
– Te vagy az, Puca? Látod, megy ez neked, gyere, ülj le. – A ma délután annyiszor hallott hang gazdája volt. – Indíthatunk – mondta halkan a képernyő előtti mikrofonba. A vetélkedő vezetőjének arca premier plánban mosolygó jóestétbe kezdett. Egy gombnyomás, és már a nagytermet mutatták a tapsoló közönséggel.
Puca szerényen a sarokba húzódott. Ujjaival élénél fogva óvatosan megcsippentette nadrágszárát. Feljebb húzta. Éppen annyit, hogy ne gyűrődjön meg. Leült egy kényelmesnek tűnő, de eléggé szakadozott szövetű mozgatható karú bársonyszékbe. Keresztbe tette a lábát, a térdére könyökölt, és ugyanolyan érdeklődéssel nézte a közvetítést, mint én.
