Írta: Balogh Géza
Uszka. Parányi falu Szatmárban, annak is a legkeletibb szegletében. Az ország legeldugottabb határállomásától, Tiszabecstől vékony aszfaltút kanyarog délkeletnek. Balról a Tisza mára már kiszáradt holtága, a nevezetes Halvány, jobbra pedig kőrisfasorokkal, juharligetekkel, vadrózsabokrokkal szegélyezett nagy, széles legelők. E kövér füvet nevelő mezőkön juhászkodott egykor az uszkai Szegedi András.
Rég letette a rézfokost, a pulikutyái is kidűltek már mellőle, ám amíg él, ő már csak juhász marad. A falu közepén van a háza, ahol a kis, keskeny országút a Batár töltése alá simul, majd hirtelen kanyart rajzol. Mintha csak szándékosan írná azt a lehetetlenül éles kanyart, hogy lelassítsa a forgalmat, hogy alaposan szemügyre vehesse az utas a folyócska tövében álló gyönyörű templomot, harangtornyot. S hát persze a templom melletti Szegedi-portát.
Nem sok ilyen portát látni ma már Szatmárban sem! Hatalmas, nagy időt megélt diófák, titokzatos nevű szilva-, körte-, meg almafák, és köztük egy fehérre meszelt, aprócska ház. Bent öreg, megbarnult bútorok, a falon száz éve készült, fakuló fényképek, az első házban pedig egy szabályos csengőgyűjtemény. Van azok közt apró pergő, súlyos kolomp, és mélyen búgó ladang – a szatmári jószágtartók egykor mindennapos kellékei.
Súlyos tízezer forintokat is ígértek már azért a gyűjteményért. De egyetlen darabja sem eladó. Szegedi András inkább adná oda a fél karját, mint azokból egyet! Hogy is adná, az ember nem szokta pénzre váltani az életét. Az ifjúságát… A meglett férfikorát. Amikor minden olyan szép volt, olyan szép, hogy belesajdul az ember szíve!
A lányok, az asszonyok voltak persze a legszebbek benne. Hányszor megleste ő is, miként fürdenek a kert alatti Batárban a ligeti, bökényi, uszkai lányok. És kint a határban, miközben békésen eszegetett a nyáj, hányszor rajta felejtette szemét a szomszédos máléföldön kapálgató fiatalasszonyokon!
Szép volt, szépek voltak, mégis egyedül él az öreg házban, amely a legöregebb a faluban. Egyedül él, és egyedül alszik. És egyedül álmodik. Régi, kikapós lányokról, szépasszonyokról, két napon át tartó bálokról, veszett mulatságokról.
Aztán arra ébred, hogy kihűlt a tűzhely, nyirkos az ágy, és egyedül van. Pedig semmitől sem irtózik annyira, mint az egyedülléttől. Nem is marad sokáig a házban. Felrántja a csizmát, felteszi a kalapot, s kiáll a kapuba, hogy megtudja, mi történt az éjjel. Aztán ha csend van, fellép a korcsmába. Ha ott se hall semmit..., hát akkor tényleg kár volt felvirradnia a napnak.
De ilyen ritkán esik meg. Uszka kicsi falu, ám mindig van miről beszélni. Hol arról, hogy ötkilós csukát fogtak a Batárban, hol arról, hogy megszöktek a szembeszomszéd malacai. De milyen malacok voltak azok! Vadmalacok. Most, nemrég történt egy hideg hajnalon: megy le a gazda a kertbe, a szalmakazalból malacsírást hall. Még ilyet, vakarja a fejét, de hisz nekem nincs is kocám! Nem is az ő kocája volt a tettes. Átgázolt a Batáron Ukrajnából egy vaddisznó, az potyogtatta el a kazalban a fiait. Fel is nőttek szépen, ám megjött az eszük: a rideg, de szabad életet választották.
Az erdei, mezei vadak szabad életét élte Szegedi András is. Ágyban ritkán hált, szobában elvétve hűsölt, kezét se melengette tűzhely fölött. Keményen állta a nyarat, a telet; ha összevonta tekintetét, a legszilajabb szelek is megjuhászodtak. Most se ijed meg a saját árnyékától, de nemigen van már szükség arra, hogy megmarkolja a kampót, összevonja a szemöldökét.
Néha felballag a Batár töltésére, körbehordozza tekintetét a falun, a nagy mezőkön, és elcsodálkozik. Minden olyan most is, mint régen, mégis... Pedig a birkák kövérek, az asszonyok szépek, s még a pálinka is jól esik az embernek... Mégis, minden más, fakóbb.
Fakóbb, mert nincsenek sehol a régiek. Ez fáj talán a legjobban, hogy elmentek a cimborák. A sokat látott, sokat megélt pásztoremberek. Jószerivel már csak egyedül ő maradt a régiek közül. Ő, Szegedi András Uszkában.
KM 1996.10.28.
Illusztráció forrása ITT.
